Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Szabadi Sándor: Szemben az árral

adhatja fel a küzdelmet. Még akkor sem, ha látja küzdelmei eredménytelenségét és tisztában van vele, hogy vereséggel fog végződni. Az öreg halász sem hagyta abba, pedig belülről fáradt bele a küzdelembe: „Remélem, nem kell újra harcolnom velük... De éjfélkor már újra harcolt velük és ezúttal azt is tudta, hogy hiábavaló a küzdelem... Tisztában volt vele, hogy végérvényesen és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett..." S amint eltűnődik a küzdelem végén, az emberi élet teljességének érzése, s valami másfajta győzelemnek az érzése tölti el, mint amilyet bármilyen külső harc esélyei ígérhetnek: „Milyen könnyű, ha vereséget szenvedett az ember. Nem is képzeltem, hogy ilyen könnyű dolog. De kitől, mitől szenvedtél vereséget? - tűnődött. - Semmitől - mondta fennhangon. - Nagyon messzire kimentem a tengerre." Cápák elleni harcában és vereségének elhordozásában nagy emberré nő ez az egyszerű öreg halász. Emberségünk megőrzésének és kiteljesedésének nagy, egyetemes szimbólumává válik alakja abban, hogy küzd, mert másként nem tehet. Mint ahogy az újkor küszöbén ott áll ennek az öreg halásznak nagy elődje, aki hasonló belső kényszert élt át harcaiban, mikor megállt a birodalmi gyűlés előtt Wormsban és vallotta: „Itt állok, másként nem tehetek." Luther helytállása új korszakot nyitott az európai történelemben. Vajon előtte hányan láthatták helytállásukat, árral szembeni küzdelmüket reménytelennek; sőt már küzdelmeik elején látták a máglya lángját, melyen el fogják majd őket égetni, s mégis vállalták a reménytelen küzdelmet végig, egészen a halálig. Giordano Bruno, Savonarola, Husz János és a többiek talán nem is tudták azt, amit mi már tudunk, hogy sok törékeny emberi helytállásnak, árral szembeni küzdelemnek ereje van. Egyszer jön valaki, akinek egyszerű „Itt állok, másként nem tehetek" szavára a történelem áradata megtorpan, s más, új medret talál, amelyet szívós és törhetetlen emberi küzdelem szabott elé. A múlt században azon folyt a vita, vajon Thaine-nek van-e igaza- hogy a történelmet eszmék irányítják -, vagy Carfyle-nek - hogy a történelmet a hősök alakítják. Ma úgy látjuk, hogy nemcsak hősök és nemcsak eszmék, hanem egyszerű emberek, az öreg halász testvérei állnak ott kitartó küzdelmeikkel, árral szembeni helytállásukkal a történelem emberi motiválóiként. S ha küzdelmeinkben vesztesek is maradunk és sok kis és nagy áldozat mégsem a mi várakozásaink értelmében hozza meg a nagy történelmi áttörést - beborult látóhatárunk szélén felragyog annak a hitnek a fénye, mely Dantét is vezette bújdodásában testvérharcban széthulló hazája romjain: ,3ocsássa meg az Ég nekem, oh, nagy Isten, Te, aki a földön értünk keresztre mentél, szemedet másfelé fordítottad talán?! Vagy talán mindez titkos tanácsod mélyén valami ránk köszöntő jónak az előkészítése, mely még most értelmünk szeme elől el van rejtvelV (Purg. VI. Ének) Van az árral szembeni küzdelmünknek egy siker vagy bukás kérdésén túlmutató jelentősége is: amikor személyiségünket teljes gazdagságában kibontja és gyümölcsözővé teszi és ezzel bekapcsol az emberi közösség éltető vérkeringésébe. Ezen a ponton oldódik fel korunk egy másik hamis alternatívája: individualizmus és kollektivizmus végletes szembeállítása. Észre kell vennünk, hogy küzdelmeinkben értékrendszerünk gazdagodik, elvont értékeink konkrét tartalommal telítődnek meg - és önmagunkon belül is tisztázódik, hogy hol van az igazi értékek és a tetszetős látszatok világának a határa. S mindez nem marad a személyiség, az individuum kizárólagos tulajdona, hanem már megszületése pillanatában közösségi jelentősége van. Az angol társadalom és nevelés eszménye: ilyen egyensúlyra törekvés megtalálása koronként. Ezt az éltető szintézisre törekvést egyetlen szellemi erőpár: becsvágy és homályban maradás átélésén keresztül szeretném megmutatni. A közéleti pályán működő embert különösen megkísérti a hírnév és a beérkezés vágya. Stendhal: Vörös és fekete című regényének Julien alakjában teremtette meg a karrier megszállottját, aki társadalmi feltörésének és becsvágyának érdekében legdrágább emberi kapcsolatait, szerelmét is feláldozta. A hímévért nem kevesebb árral, mint fiatal életével kellett fizetnie. Julien bennünk él, alakja elkísér bennünket egy életen át. A kérdés azonban az, hogy feltétlenül átadjuk-e vezetésének magunkat, vagy fölébe tudunk-e kerekedni. Ezen a ponton az árral szembeni küzdelem saját énünkkel szembeni küzdelemmé válik. Ennek a harcnak a megvívása nem kevésbé döntő jelentőségű egész életünkre nézve, mint a másik, a külső világ áradatával vívott harc.