Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Frenkl Róbert: Szétválasztott hatalmi ágak. A Zsinat.

Az egyház szervezetével kapcsolatos viták, csalódások, kudarcok miatt talán a zsinati tagok maguk is a valóságosnál kevésbé értékesnek tartják a jogalkotó munka eredményeit. Pedig a szabadság és a felkészültség számos jó minőségű törvény megszületéséhez vezetett. Vannak közöttük hosszú távra is meghatározónak látszók, mint a Törvény a Magyarországi Evangélikus Egyház közoktatási intézményeiről és a hitoktatásról, vagy a Teológiai Akadémiát, illetve Hittudományi Egyetemet, az ott folyó képzést, annak kereteit megújító törvény. De igen jelentős az 1938 és 1990 között törvénysértően alkalmazott joghátrányok megszüntetéséről intézkedő törvény; hézagpótlóak a népszerűen csak missziói, diakóniai, zenei törvényként említett, valamint az egyház háztartásáról, a tájékoztatási eszközökről, a tábori lelkészi szolgálatról, a műemlékekről rendelkező jogszabályok. Kiemelkedő fontosságú az új zsinati törvény, amely többek között arról intézkedik, hogy mindig lennie kell - továbbra is hat évre választott - zsinati tagságnak, amely összehívható, ha törvénymódosítás szükséges. Azon elv kimondása, hogy törvényt csak törvény módosíthat, szintén jelentős lépés a törvényesség helyreállítása felé. Maradandó érték a nem lelkészek szolgálatáról intézkedő törvény. Mindezek hozzájárulnak reményeink szerint a megújuló működéshez. Kételyeket a szervezet megújulásával kapcsolatos törekvések kudarca támaszt. A Zsinat érthetően, de sajnálatosan 1992-ben a négyszintű egyházszervezet fenntartása mellett foglalt állást. Ezt követte az egyházközségekről, illetve az egyházmegyékről intézkedő törvényi részek elfogadása. A patthelyzet az egyházkerületnél következett be. Látszólag részkérdések, így a püspöki szolgálat időtartama miatt, valójában a struktúra meghaladott volta miatt. A régi értelemben vett igazgatási funkciók a gyülekezetek és az országos egyház között valójában egy közbeiktatott szintet sem igényelnek. Ha a szolgálat érdekében mégis kialakítanak ilyet, akkor ez a közvetlen kapcsolatban álló gyülekezetekből épülő egyházmegye kell hogy legyen. A püspöki és a felügyelői szolgálat a hozzájuk tartozó egyházmegyékben az egyházkerületi szint igazgatási kiépítettsége nélkül is teljes lehet. Ez a felismerés sajnos csak a Zsinat végére született meg, illetve vált általánossá. A többkerületes modell, amelyet sokan támogattak - a négy szinttel együtt - egy túlzott szervezet további bővítését jelentette volna. Ilyen körülmények között nem lehetett rossz néven venni a püspökök ragaszkodását a jelen struktúrához, azon érv alapján, hogy ebben is lehetett, értékeket létrehozni, és csak biztosan jobb irányban szabad változtatni rajta. Viszont a jelenlegi négyszintes, két kerületes modell ellen - ez a felismerés jelentősen felerősödött a Zsinat folyamán - a szakmai érveknél is erőteljesebb érv, hogy a struktúra változtatása nélkül alig képzelhető el az említett, a törvényességet nem követő, az informális csatornákat igénybevevő működés megváltoztatása. A meghaladott szervezethez ragaszkodók még a 200l-re megcélzott szervezeti változtatást is ellenezték. Ez ismételten kétségessé teszi a törvényes működés helyreállíthatóságának az esélyeit, mert, ha burkoltan is, ez áll a vita hátterében. Elméletileg az egy püspökös, felügyelős, nagyobb főegyházmegyéket kialakító, főespereseket (szuperintendenseket) jelentős hatáskörrel foglalkoztató szervezet látszik a jövőt illetően a leginkább reálisnak, hatékonynak. Szokatlanságán túl, a társadalomban még élő tekintélyelvű gondolkodás, mely a püspökök számának növelését igényelné, szól leginkább - ma még - ez ellen. A jövőben bizonyára előtérbe kerül ez a lehetőség.