Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Hafenscher Károly: Egy teológus vallomása Hamvas Béláról

Két tanítómesterem adta kezembe Hamvas Béla írását: Podmaniczky Pál és Ferdinánd István az 1946/47. egyetemi tanévben. Podmaniczky Pál, a nyelvzseni (16-18 nyelven olvasott...) filozófiai bevezetést, filozófiatörténetet, neveléstudományt, vallástörténetet adott elő. Megszerettette velem is Pascalt, Kierkagaard-t, Comeniust, és a csak általa emlegetett Böhmét, a görlitzi vargát, ezt az autodidakta, csizmadia filozófust, protestáns misztikust. Ő mondta, szinte csak mellékesen, hogy itt van még Hamvas Béla, aki mindent tud. Felfigyeltem: mindent tud! Dr. Ferdinánd István, az én időmben még könyvtáros, majd teológiai tanár, akit később korán nyugdíjaztak, mert nem fért bele a teológiai keretbe. Ő a Mester - így hívtuk -, aki hetente kétszer, háromszor várt a „katakombában" - így hívtuk az alagsorba kényszerült könyvtár könyvtárosi szobáját. Kérdezett, és időnként megengedte, hogy kérdezzek. Ő mondta: olvassak néha Hamvast is! „Hamvas Béla eszméi nem fogják megnyugtatni, inkább felzaklatják, de ez jót tesz." Ez a többdimenziós európai, nagyszerű ember Hamvas Bélával is számolt, és volt benne valami „hamvas-szerű". És nem utolsósorban, ha időrendben utoljára is, meg kell említenem, sőt meg kell szólaltatnom Ujszászy Kálmán református professzort Sárospatakról. Kálmán bácsi volt az egyetlen, akivel Amerikából is leveleztem. Nemcsak én írtam, válaszolt is, és témánk Hamvas Béla volt. Van egy mozzanat, amit ki nem hagyhatok: Hamvas Béla utazó ember volt. Ha geopolitikai helyzete nem is engedte meg, hogy annyit utazzon, mint egykor Pál apostol. Hamvas Bélát én utazó embernek érzem, méghozzá tengereken is útra kelőnek, aki megmártózik más kultúrák óceánjában és hazajön, sőt tud ellenszélben is vitorlázni, mint a vikingek. Egyiptomba nem hétvégére megy luxusutazásra, a Távol-Keletet sem a MALÉV-vel járja be, hanem a Védákat ismeri meg. S ha nem is tud elzarándokolni Tibetbe, mint buddhistává lett elődje, Körösi Csorna Sándor, belülről ismeri a lámák számunkra rejtélyes, titokzatos világát, mint ahogyan az ortodox szerzetesek világa sincs távol tőle, a perui indiánok világa határterülete, a félelmetes Magasfold nyitott könyv előtte, és Perut és Tibetet úgy hasonlítja össze, mint mi talán Budapest két elővárosát, kimutatva a különbségeket is. Csaknem minden esszéjét levélnek érzem: üzenet egy ismeretlen, távoli, de felfedezett világból, érzékeltetve, hogy nem veszítette el a kapcsolatot az itthonmaradottakkal. Karl Heim, ez a sokat tudó lelkipásztor, tübingeni egyetemi tanár, a teológiai és a természettudományok doktora írja azt, hogy a szó (a leírt és a hangzó szó) olyan, mint a kikötés előtt álló hajón a matróz kötéldobása abban a tudatban, hogy a stégen valaki elkapja a kötelet, és húzza, partra vonja a hajót. Aztán már megindulhat a kiszállás, a közlekedés. Hamvas Béla ma is dobja a hajókötelet, a mi dolgunk, hogy elkapjuk itt a stégen, és partra vonjuk a hajót. Nagyszerű ajándékokban részesülhetünk. Világot járt emberek szállnak ki, és osztozhatunk a gazdag rakományban. Messzi világok üzennek, gazdagítanak. Hamvast olvasva ez a „kikötő-élmény" az osztályrészem. 1948/49-ben az USA-ban Kierkegaard tombolt teológuskörökben. Őszintén zavart, amikor a teológus Kierkegaard, ez az északi Viharmadár így írt: „Mert az emberlét más rangot jelent, és a normális ember meg nem haladható mérce, a keresztény ember nem akar Übermensch, superman lenni, ,csak' ember... igazi normális ember." Hamvas Bélából valami végső bizalom sugárzik. Nyugodt türelem - ez következik a félelmetességből. Pozitív reménység - noha vaksi szemünk nem lát előre messzire, de a jót reméljük, szemben a nihilizmussal. A krízis igazi veszélye, hogy a semmibe zuhan az ember. Élő reménységünk van. Ezért Hamvas Bélával együtt nem tartom az Ember drámáját befejezettnek, s vallom, hogy a „szimpatikus" együttérző Isten (Zsid. 4,15) nem hagy el. Az utolsó szó az övé.