Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Ribár János: A halál teológiája
Az Ótestamentum szerint az élet bensőséges kapcsolatban van Istennel. Az élet kikutathatatlan jelensége Istentől jön, s hozzá tér vissza. A halál tehát nem más, mint az isten-kapcsolat megszűnése, az Istentől való elszakadás, s ehhez pedig nem kell a biológiai dimenzióknak is megsemmisülniük. Éppen ezért döbben rá az ótestamentumi ember arra, hogy tanításra van szüksége: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!" (Zsolt 90,12) ,JKáá tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen múlandó vagyok! íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. Árnyékként jár kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget de nem tudja, ki fogja hasznát venni." (Zsolt 39,5kk.) Erre a figyelmeztetésre azért van szüksége, nehogy elveszítse az éltető s megtartó istenkapcsolatát, az életet biztosító közösséget az Istennel. 8 Összefoglalás: Legelőször egy ősi korszakban spirituális természetességgel vették a halált, majd ezt kiegészítette a törzsi emlékezet, az individuum kibontakozásával megszólalt a halál láttán a bölcseleti szkepszis, de erre válaszolt egy reménység: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz Istenem, örökké." (Zsolt 73,62.) Az a „valami", ami a halált túléli, nem valamiféle filozófiai szubsztancia, mint a görögök gondolták, hanem az Istennel való közösség ajándéka. Kialakul a következetes ótestamentumi hit, hogy ha egyszer az Isten párbeszédet kezdett az emberrel, akkor ezt nem fogja megszakítani olyan „csekélység" miatt, mint a halál. Igaz, hogy az ember nagyot vétett mennyei Partnere ellen, és az azóta is következetesen folytatott lázadásával (1. Móz 3,1 kk) állandóan kísérletet tesz arra, hogy megszakítsa a kommunikációt Istennel, de Isten nem szakítja meg ezt a kapcsolatot vele. 3. A Krisztus-i bizonyosság így érkezünk el az Újszövetséghez, a golgotai kereszthez, valamint a húsvéti feltámadáshoz. A golgotai kereszt spirituális tartalma áldozati valósága mellett jelzés-értékű: ilyen halálos mélységig lehajolva jelzi Isten, hogy nem akarja megszakítani a kapcsolatot az emberrel, sőt az ember negatív szava ellenére is keresi vele a kapcsolatot. Nagyon fontos meglátás, hogy a Názáreti Jézus egyetlen egyszer sem adott helyszíni beszámolót az odaátról, nem kápráztatta el és nem szédítette tanítványait semmiféle színes, orális vagy egyéb harmonikus valóság felvázolásával, csupán megelégedett azzal a ténnyel, hogy annak létét határozottan jelezze. Hiszen végrendelet, testamentum értékűek azok a szavai, amelyeket közvetlenül a kereszt „tövében" mondott szorongó tanítványainak: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem, az én mennyei Atyám házában sok hajlék van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek..." (Jn 14,1 kk). S még hozzá tett néhány szót arról, hogy ő elkészíti számunkra ezt a helyet (értve alatta a golgotai kereszten bemutatandó, szeretetből fakadó áldozatot). Innen folytatva már az eszkatológiába lépnénk át, ami természetesen összefügg a halál teológiájával, de olyan területre vinne bennünket, ami feltételezné az apokaliptika alaposabb ismeretét és tárgyalását, és most ebben az összefüggésben szükségtelen. (Forrásmű: Helmut Thielicke: Leben mit dem Tod, Tübingen, 1980.)
