Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Ribár János: A halál teológiája

én megmaradását. Már az egyén számára nem elégséges az, hogy valakik megőrizzék megbízhatatlan emlékezetükben. így a halál Jób könyvében a „borzalmak királya" lesz (18,14), ami nagyon megrettenti az embert, s egy látszólagos rezignáció alakul ki, amikor például a halálban az ember életét földre öntött víznek tekintik. „Mert bizonyosan meghalunk, s olyanok leszünk, mint a földre öntött víz, amelyet, ha földre öntenek, nem lehet fölszedni." (2. Sám 14,14.: a tekoai asszony biztatja Dávid királyt, hogy azért hozassa vissza Absolont a száműzetésből, „mert bizonyosan meghalunk..."). Rezignációs elemeket szép számmal fedezhetünk fel az Ószövetségben (Zsolt 103,15kk.: „Az ember napjai olyanok, mint a fíí, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végig söpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni." Jób 14,1-2.: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal, kihajt mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg." Ugyanez a 90. Zsolt 5k-ban.). Az öntudatra ébredő individuum szembesül a halállal, de már belső vágya önmaga megőrzése.

7 A halál „tartományát" nem lehet csupán az élet végére korlátozni, hiszen elővételezett halál is létezik, a „relatíve halott lét": betegség, gyengeség, fogság, üldözöttség stb. így érthető néhány zsoltárnak a kijelentése, hogy „már a halálban voltam, a Seolban lenn, de az Úr/Jahve kimentett onnan engem." Az Ószövetségben egy érdekes és különös jelenség, fogalom a SEOL (nem a szokványos európai fogalmakkal kifejezhető túlvilág). Félelmetes, mert ez egy ,,nincs-ország, egy nem létezőén létező, az a hely, ahová a halottak kerülnek" Rettenetes, semmi-ország, de paradox nem-létező-léte elrejtetten is a létezés utáni vágyakozást jeleníti meg. Különbség a görög Hadesz és a héber Seol között jelentős. Az előbbibe van bepillantásunk, az utóbbiba semmi. A Hadeszben az egykor itt élt személyek profilját fel lehet ismerni, mert valamiféle ködszerű formában felismerhetően léteznek tovább, de a Seolba nem látunk bele. Ennek ellenére - a görög gondolkodástól eltérően - nem az ember szubsztanciális valóságáról van szó, ám nem is annak megszűnéséről. Az Ószövetségi gondolkodót kevésbé az ember érdekelte, sokkal inkább az emberrel törődő Isten. Az Ószövetség embere tisztában volt kicsinységével, jelentéktelenségével, s sokkal inkább az őt megsegíteni, megmenteni, vagy meggyógyítani tudó Isten érdekelte. Ezért nem filozofált az ember postmortális (halál utáni) valóságáról, elég neki annyit látni, hogy ő az Istennel való kapcsolata által létezik, már itt ebben a világban is, és Isten jóságában bizakodva hitt abban, hogy ezt a kapcsolatot Isten az ember földi távozása után sem szünteti meg. Eleinte a Seolt olyannak tekintették, ahol az ember teljesen kiesik az Istennel való kapcsolatból, s ez a teljes megszűnést jelentette. A bibliai gondolkodás szerint az élet feltétele kapcsolatban lenni. A reménytelenség eredményeként sajátságos érvelést felvonultató tétel alakult ki, hogy de a Seolban „nem emlegetnek téged, ki ad neked hálát a sírban?" (Zsolt 6,6). Még Ézsaiásnál is előfordul: „Felbomlik a halállal kötött szövetségetek, és nem marad meg egyességetek a holtak hazájával." (28,18.) „Nem a holtak dicsérik az Istent, nem azok, akik a csend hónába tértek." - panaszolja a 115. Zsolt. 17. A félelem lényege, hogy a halálban Istentől elszakadva a feledés homálya borul rájuk, de nem az emberi feledékenység fájó, hanem, hogy Isten nem emlékezik rájuk, s ez az istentvesztő messzeség, ez a már nincs-is-ország, a semmi-lét rettenetes valósága, aminél borzalmasabbat nem is lehet elképzelni: „A halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve fekszenek a sírban, akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből." (Zsolt 88,6) - ennek a rettenetét, riadalmát a mai, Istent alig ismerő modem ember nem is ismeri, mert egyelőre még csak egyoldalú az ember és Istene kapcsolatának megszakítása. A mai ember már elég régen szakított Istennel, de még Isten nem szakított velünk, ezért még ennek a nagy szakításnak a rettenetét nem is igazán ismerjük.