Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Reuss András: Az ismeretlen Melanchthon (1497-1560)

például fehér karingek, ünnepek, körmenetek, bérmálás, utolsó kenet, böjtölés stb.) közömböseknek, - adiafora - tartva, Melanchthon azoknak újbóli bevezetésébe beletörődött. Tisztában volt azzal, hogy a szokások megváltoztatása nagy kárt okozhat, de a tiszta tan megőrzését és hirdetését még fontosabbnak tartotta, mint hogy ilyenek miatt római papokra bízzák a gyülekezeteket és elűzzék az evangélikusokat. Vállalta tehát a régi szokásokat, amennyiben nem ellenkeznek az evangéliummal és közben lehetséges az evangélium hirdetése. Lépése óriási vihart kavart és nagy ellenkezést váltott ki. Elsősorban Matthias Flacius (1520-1575), a Melanchthon által is sokra becsült tanítvány volt, aki leginkább vitatta és legélesebben támadta tanítója lépését: „Semmi sem adiaforon a hitvallás és a botránkozás helyzetében".

33 A hosszúra nyúló vitában Melanchthon végül visszakozott, elismerte, hogy ebben a dologban hibázott, és Isten bocsánatát kérte, hogy nem tartotta magát elég távol ezektől az alattomos tanácskozásoktól, de ragaszkodott ahhoz, hogy a(z Ágostai) hitvallás tanítását sohasem változtatta meg. Flacius ezt nem tekintette bocsánatkérésnek.

34 Lehet azonban, hogy a Szentírás értelmében vett megigazulás hirdetésének erejében jobban bízott, mint kritikusai.

35 Az adiaforon-vitát később más viták szorították háttérbe s csak az Egyezségi Irat (1580) X. cikke zárta le. Egyébként ez az egyetlen olyan cikke ennek a hitvallásnak, amely nem Melanchthonnak ad igazat.

36 Az előzők során már érintettük Melanchthonnak 1530-as augsburgi fáradozásait, amelyekkel Róma és Wittenberg között igyekezett közvetíteni. Ennek lehetőségeit egész életében kereste. A tridenti zsinat (1545-1563) megkezdése után 1550-ben a Niceai hitvallást magyarázta, amelyben kifejtette, hogy fel kell mérni a zsinat tévedéseit. Amikor azonban szóba került a protestánsok részvétele is, 1551-ben előkészületül megfogalmazta a Confessio Saxonica-t. Nem hagyott fel azzal a reménnyel, hogy a szakadás még nem teljes. Melanchthon hatása Túlzás nélkül lehet állítani, hogy hatását felmérni lehetetlen. Nyelvtankönyvei századokon át számos kiadást megérve használatban voltak Németországban és Európa sok országában. Nevét kitörölve bennük, még római katolikus iskolákban is használták őket. A Loci - módszerét tekintve - például szolgált az ólutheránus és az óreformátus ortodoxiának, de még a katolikus Eck és mások számára is. Az általa írt hitvallások - Ágostai hitvallás és Apológia - révén mindmáig hat. A kutatás korábban inkább Luthertől való különbözőségére hívta fel a figyelmet, ma jobban látják egyezésüket. Felbecsülhetetlen ökumenikus jelentősége. Heinz Scheible egyik Melanchthon tanulmányát azzal a gondolattal zárja/

7 hogy a Praeceptor Germaniae jellemzését két kifejezéssel szokták elmarasztalóan értékelni: kompromisszumkészség és intellektualizmus. Scheible megállapítja, hogy Melanchthon az egyik legintelligensebb ember, akit valaha is ismertünk. Kora tudásának birtokában volt, hallatlanul gyorsan és sokat dolgozott. Ismerte az indulatokat, érzéseket és szenvedélyeket is. Bizonyára tartott tőlük és tudatában volt az értelem korlátainak. Levelei azonban arról tanúskodnak, hogy nem volt érzelem nélküli. A kompromisszumkészségről Scheible megjegyzi, hogy azok számára negatív ez a szó, akik mereven ragaszkodnak egy ideológiához és ezzel megtakaríthatják maguknak azt a fáradságot, hogy a saját álláspontjuk mellett a másoké felől is elgondolkodjanak. Kompromisszumot találni viszont roppant szellemi erőfeszítést jelent, amelyre csak intellektussal rendelkező emberek képesek. A kompromisszum milyensége ter-