Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Kulturális figyelő
A Donatus püspök nevével fémjelzett mozgalom, a donatizmus követői azt vallották, hogy a bukott vezetők nem szolgáltathatják ki a szentségeket, sőt ki kell őket zárni az egyházból. Követelték az ereklyekultusz megszüntetését, és általában az egyház megtisztítását. Nagy Konstantinusz katonai erővel lépett fel a donatizmus ellen, amelyet az észak-afrikai bennszülött parasztság is támogatott. Tyconius maga a donatisták pártjához tartozott, de valójában egyik állásponttal sem tudott teljes mértékben azonosulni. Saját véleményét olyan következetesen képviselte, hogy végül 380-ban kizárták a donatista közösségből. Magányosságát jól mutatja, hogy Tyconius nem említ vagy idéz egyetlen szerzőt, egyetlen szöveget sem a Biblián kívül. Talán fényt deríthet a Tyconius-rejtélyre az az újabb, elmélet, amely szerint Tyconius az északafrikai görög etnikumhoz tartozott. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka az lenne, hogy nevében a görög tyché (sors, végzet, jó vagy rossz szerencse) szó rejtőzik. Művei - az elmélet szerint - görög retorikai képzettségről, és a görög teológiai hagyomány ismeretéről árulkodnak. Tyconiust így éppen kulturális háttere akadályozta meg abban, hogy akár a donatistákkal, akár a hivatalos egyházzal azonosulni tudjon. A donatizmus ugyanis a vidék mozgalma volt, és félnomád berber lakosság körében terjedt el a leginkább, míg a katolikus egyház sajátosan római és nyugati jelenség volt, amely a part menti városokat és kereskedelmi központokat uralta. A görög származású müveit teológus számára túlságosan idegen volt mindkét tábor. Míg Tyconiusnak a Jelenések könyvéhez írott kommentárjából csupán töredékek maradtak fenn (amelyeknek egyikét éppen Budapesten őrzik), addig a Szabályok könyvét teljes terjedelmében ismerjük. Augustinus egyházatya kritikával idézi Tyconius művét (De doctrina christiana III.30-37), és az egyház gyakran mind a mai napig ezen a szemüvegen keresztül tekint a nevezetes hét szabályra. Lássuk tehát, milyen „kulcsokat és lámpásokat" kínál a Szabályok könyve „a törvény titkainak megértéséhez": (1) Az Úr és az ő teste (2) Az Úr kettős teste (3) Az ígéretek és a törvény (4) Az egyes és az általános (5) Az idők (6) Az összefoglalás (7) Az ördög teste Mint látjuk, Tyconius számára a legfontosabb az egyház mint test képe. Ebben a „kettős" egyháztestben egyaránt megtalálhatók a bukottak és a tiszták, akiket majd csak a végső időkben fog Isten egymástól elválasztani (második szabály). Ahogyan pedig a valódi egyház feje Krisztus (első szabály), úgy a gonoszok az ördög testét alkotják (hetedik szabály amely egyelőre különválaszthatatlanul elkeveredett a jó résszel. Ez a gondolatmenet a többi szabályban is búvópatakként bukkan fel újra meg újra. Tyconius a bibliai helyek magyarázata során végül is rámutat arra, hogy egyaránt helytelen mind a donatisták idealizált egyházképe, mind pedig a hivatalos egyház romlott és erőszakos magatartása. Tyconius írásmagyarázatának alapja a tipológiai szemlélet: az egyháztörténet eseményeiben a bibliai előképek teljesednek be. Ezt az alapvető igazságot egy filozófiai-retorikai eszköztár segít felmutatni, amelyet azonban Tyconius nagyon finoman alkalmaz, hiszen, mint mondja, Pál apostol sem élt az emberi bölcsesség eszközeivel (lKor 1,17; 2,6). A könyvben használt retorikai alapelvek közül a legfontosabbak „az egyes és az általános" (avagy: a nem és a faji) megkülönböztetése, a rész megértése az egészből és viszont (syecdoché vagy intellectio), valamint az összefoglalás (recapitulatio) eszköze. A Szabályok könyve végeredményben nem annyira szabálygyűjtemény, mint példatár, ahol a latin regula (szabály) inkább a görög analógia megfelelője (mint „a hit szabálya" esetében, Róm 12,6). Ejtsünk még néhány szót Tyconius nyelvéről és bibliai idézeteiről. A szöveg számos görög kifejezést (grécizmust) tartalmaz, amiért nem utolsósorban a Szentírásnak a nyugati kereszténységben a második századtól elterjedő latin fordítása, az úgynevezett régi latin szöveg (Vetus Latina) a felelős. A Ve tus Latina nem egységes fordítás, hanem a körülbelül Kr. u. 175től megjelenő, kezdetben liturgikus célra használt latin nyelvű bibliai szövegek gyűjtőneve. Mivel Tyconius magyarázatait erre a fordításra építi, gyakran hoz fel olyan érveket, amelyek az eredeti héber vagy görög szöveg alapján nem állnának meg. Az eredeti, nagyszabású és képzett óegyházi szerző könyve érdekes és hasznos olvasmány az egyháztörténet és a teológia klasszikus problémái iránt érdeklődőknek ugyanúgy, mint a Szentírás mai üzenetét kereső és az egyház életéről felelősen gondolkodó egyháztagoknak, lelkészeknek és teológusoknak. Czachesz István
