Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

vallás és művelődés kapcsolata már nem olyan magától értetődő, mint korábban. Apáczai Csere János Magyar Eciklopédiájából néhány sor elolvasása után kiderül a szerző vallási és egyházi kötődése, Berzsenyi Dániel költészetéről ugyanez nem mondható el. Az egyházias vallásosság visszaszorulásával egyidejűleg megjelenik a „magán" és/vagy a „civil" vallás mindenekelőtt a kultúraalkotó értelmiség soraiban (pl. Kazinczy Ferencnél, Bessenyei Györgynél). A német romantika általános kisugárzása dacára vallásos romantikának viszonylag kevés időtálló nyoma van a magyar művelődésben. Különösen szegényes vagy nincs kellően föltárva a protestáns oldal, mert Kölcsey Ferenctől a Himnusz, bármily nagyértékű számunkra, továbbá néhány elismerő megjegyzése a katolicizmusról a vallásos romantika külön mérlegén nem sokat nyom. Nemzetközi viszonylatban a magyar katolicizmus sem tud sokat fölmutatni, de ott találjuk az idős Széchenyi Ferencet, Széchenyi Istvánt, majd Liszt Ferencet. Továbbra is föltűnő a filozófia és a teológia művelésének majdnem teljes hiánya. A német filozófia erőteljes protestáns alapozottságára gondolva sem valószínű, hogy Magyarországon felekezeti problémáról van szó. Magam - most az időbe vissza és előre is tekintek - azokkal értek egyet, akik az okokat abban keresik, hogy magyar nyelven nem írtak eredeti és értkes teológiai és filozófiai műveket. Ez a tény föltehetőleg érezteti hatását a költészetben és a szépirodalom más területein is. 4. A következő évszázad a polgári Magyarország kora (1848-1948). Szemléjében az eddig alkalmazott eszmetörténeti szempontok jóval kevésbé érvényesíthetők, mert a szellemi áramlatok és a kulturális törekvések sokkalta gyorsabb ütemben váltják és keresztezik egymást, mint korábban. Részint a laicizálódás miatt, részint, mert az egyházak kulturális magatartása igen változó, protestantizmus és művelődés kapcsolatainak követése mind nagyobb erőfeszítést igényel. A kultúrateremtés mélyrétegeibe kell leszállni, és e téren a kutatásnak hatalmas adósságai halmozódtak föl. írókról, tudósokról, politikusokról pontosan tudjuk, hogy protestáns családban nőttek föl, ismerjük iskoláztatásukat is, de amikor besoroljuk Őket a protestáns múlt nagyjai közé, nem tudjuk megmondani, miben is áll valójában protestantizmusuk. Nem lehet olvasni például Arany János etikájáról vagy arról, hogy Kossuthnál, Petőfinél, Wesselnyi Miklósnál a nemzet majdnem teljesen elfoglalta a vallásban a transzcendens helyét. Szinte kivétel Tompa Mihály, akinek lírájában a biblikus vonás fontosságát már sok évtizeddel ezelőtt kimutatta egy tanulmány. Nincs ebben különös, mondhatjuk, hiszen református lelkész volt, csakhogy ez alig több felszíni formáknál, és nem tudni, vajon protestantizmusa jelent-e mélyebb gondolatiságot. Más oldalról föltehető ez a kérdés Gyulai Pál nagyhatású tragikumelméletével kapcsolatban is. Jókai kálvinista kötődései ismertek, de csupán a tradícióhoz vonzódásról tanúskodnak. A regényíró Kemény Zsigmond református voltát irodalomtörténeti vizsgálat szerint nem egyháziasság, hanem a létről és az erkölcsről vallott fölfogása jellemzi, ami arról is vall, hogy kortársai között az egyik legmélyebben gondolkodó volt. Ismét más típust sejtet a fiatalabb kortárs, Mikszáth Kálmán. Mintha a vallási vonatkozások szinte teljes hiánya és enyhe antiklerikalizmus, azaz negatívumok vagy inkább a közömbösség lenne nála a protestáns kultúra következménye. Hasonlóan látjuk az unitáriusok második nagy kulturális korszakát (Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel, Kriza János). Nem sokkal jobb a helyzet azoknál, akik - mint Kriza is — lelkészek és egyházi vezetők voltak, egyben alkotók is, noha másod- vagy harmadvonalbeliek, mint például Kis János, Székács József, Szász Károly. Az a tény, hogy a katolikusok között szintén ritka a vallás és a műveltség szembetűnő kapcsolata (például Eötvös Józsefnél), arra figyelmeztet, hogy a „korszellem"-ben valószínűleg mélyebben és inkább kell a magyarázatot kesresni, mint a felekezetben. A XX. század első felének két legjelentősebb irodalmi csoportosulásában, a nyugatosok és a népi írók között ( bár ez a kor a történetírás szerint vallástalanabb az előzőnél), mind a protestáns, mind a katolikus oldalon a vallási kérdések fölvetése vonatkozásában több a kiemelkedő vagy a figyelemreméltó életmű, mint a XIX. század alkotóinál. Szabó Dezső, Ady Endre és Móricz Zsigmond nyilatkoztak és vitáztak a protestantizmus helyzetéről és hivatásáról. A kérdésföltevések és a válaszok kimondottan szekulárisak, kulturális, társadalmi és politikai szerepvállalásra vonatkoznak, azaz teljes öltözetében áll előttünk a kultúrpotestantizmusnak (olykor kultúrkálvinizmusnak) nevezett civilvallás. Ady vallásos lírájának olykor ellenpólusaként említik Babits Mihály katolicizmusát. Mindkettőjük vallásos voltáról megoszlanak a vélemények. Adyról két olyan jeles kortárs adott sok részletben ellenkező értékelést, mint Makkai Sándor és Ravasz László. A kultúrprotestantizmuson belül olykor igen nagy különbözőségek alakultak ki, mint például Németh László filozofikus magánvallása és Veres Péter fölszínes, tradicionális vélekedése között, amelynek nincs gondolati tartalma, és az is kétséges, jogosan vonható-e ide. Ezek a példák mind arra intenek, hogy az elemzés dolga a változott föltételek között sem egyszerűbb. A kisebbségi helyzetre még visszatérünk, itt csupán