Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Szelestei N. László: Egy fanatikus lelkész a 18. század első feléből (M. Sartorius János)

ellentmondott az is, hogy a már másodszor peregrináló, magisteri fokozattal rendelkező Sartoriusnak, teológiai disszertáción gondolkodva gondot okozott, hogy 1733ban Jénában bármelyik profeszorhoz megy (a pietista beállítottságú Johann Georg Walchoz, vagy az ortodox Jesaias Friedrich Weissenbornhoz), a másik félnél gyanúba keveredik. Nincs azonban szó itt nézeteiben beállt szemléletváltozásról. Ahol erról beszámol, az igazak jelzőt az ortodoxokra használja.

6 Csak énekeskönyvével foglalkozott eddig érdemben egy rövidke cikk.

7 A kötetet összeállító M. Sartorius „régi énekeskönyvekból öszeszedett és sok új dicséretekkel megszaporított"-nak mondja a kötetet előszavában. A címlapon fölsorolja a forrásait: „oly egész énekeskönyv, amelyben nemcsak a Gradualisból, Arany-láncból, Halotti könyvecskéből és Psalmusokból sok fogyatkozásuktól megtisztított és jó rendbe szedett énekek mind egy summában befoglaltatnak, de sok német, cseh és deák nyelvekből is, ennek előtt nyomtatásban nem láttatott, buzgósággal teljes új isteni dicséretek is feltaláltatnak: mostanában legelőször ilyen formában maga magyar hazájának lelkiépülésére világosságra kibocsátott M. Sartorius János, rozsnyóbányai szentírásmagyarázó ifjú". Elsősorban az evangélikus énekeskönyvek történetében nagy szerepet játszó Zengedező mennyei kart aknázta ki. A gyarapítást számba vevő Gaal Mihály megállapítása szerint német és Cseh-morva nyelvből fordítottak mellett ismert, régi énekek a latinból is kerültek a kötetbe. Arra a kérdésre, hogy miért nem vált az énekeskönyv az evangélikusok által általánosan elfogadottá és huzamosan használttá, Gaal részben azt hozta fel indokul, hogy külföldi nyomtatása miatt nehéz volt a terjesztése, nem volt belőle elég példány, másrészt szerkezete nem a hagyományos, azaz egyházi évkorból kiinduló. Ráadásul Sartorius az énekeket nem látta el sorszámmal. Az 1743-ben Győr-központú pietisták által kiadott, s szintén a Zengedező mennyei kart gyarapító, azt címként is meghagyó énekeskönyv hagyományos szerkezettel, nagyobb választékkal rendelkezett. Gyakran kiadták magyarországi nyomdákban, hamis külföldi impresszummal.

9 Vajon nincs-e más ok is az M. Sartorius által kiadott énekeskönyvet kísérő ellenszenv mögött? Miért nem hívta meg gyülekezet a tudományosan képzett, kétszer is külföldet járt, s énekeskönyvének előszava szerint „kedves magyar hazá"-ja ügyében önmagát veszélynek is kitevő lelkészt? Zoványi Jenő M. Sartorius kiadványait pietista szelleműnek tartja. A magyar nyelvűség mellett ezt támasztja alá az, hogy a pietisták kedves Zengedező mennyei karát felhasználta. Könnyű azonban belátni, hogy az ortodox lelkészek is igyekeztek híveiket ellátni lelki táplálékkal: nemzeti nyelvű ima- és énekeskönyvekkel, katekizmussal. M. Sartorius énekeskönyv-kiadásában az evangélikusok pietista-ortodox viszálykodása előtti közös énekkincshez nyúlt vissza. Kiadványainak ajánlottjai, wittenbergi megjelenési helye egyértelműen mutatják, hogy e kiadások mögött a magyarországi ortodox evangélikusok álltak. Mindkét oldalon voltak buzgó és kevésbé buzgó papok és hívek. És ezzel nem cálfoljuk azt az adatokkal bőségesen alátámasztott ismeretünket, hogy a pietista lelkiség művelődéstörténeti és missziós hatása jóval nagyobb, mint az ortodox irányzaté. Ám így még inkább felmerül a kérdés: miért nem váltak legalább az ortodox lelkészek által népszerűsítendő kötetekké M. Sartorius János művei? 1732-en kiadott imakönyvének címe: „...Imádságos könyvetske, mellyben az Aranylántz egészlen benn van, az Engesztelő áldozatbúi pedig sátros és egyéb üdnepekre való szép könyörgések foglaltatnak. Azokhoz igen gyönyörűséges, németbűi magyarra fodíttatott imádságok is... hozzá adattak... most legelőször illyen rendben össze szedvén..." Ács Mihály és Torkos András művét nevezi meg. Azok a művek jelentik e kiadvány gerincét, amelyek a dunántúli pietisták leggyakoribb imakönyvei voltak a 18. század első felében. Van azonban egy M. Sartorius nevével