Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Lampérth Gyula: Magvetés és öntözés Többet nyújt-e az egyházi iskola?

között az ifjúság nevelése tehát nem hiábavaló, csak azt kell világosan tudnunk, hogy mi ugyan vethetünk és öntözhetünk, de a növekedést az Úr adja (lKor 3,6). Pedagógus szemmel nézve aki vet, az lehetőleg a szülő, a szülői ház legyen. Annak a szeretettel korlátozó, tág mozgástere biztosító, de egyértelmű korlátokkal körülvett élettere az a hely, amely képessé teszi az ifjú emberpalántát Isten szavának befogadására, az a hely, amely alkalmas talajt teremt a magvetésre, illetve a mag befogadására. Sajnos gyakran előfordul korunkban, hogy a magvetés nem történik meg a családban. Ettől félt talán az említett néhány fiatal lelkész. Ilyenkor nem elég, ha az óvoda és az iskola nevel (ösztönöz), hanem a vetés is az ő feladata. Több olyan példát ismerünk egyházunk iskoláiban, amikor az iskola hatására a szülők is odataláltak az Úrhoz. Nyugodjanak meg hát a fiatal lelkésztestvéreim, hiszen már egy elveszett ember megtalálásakor is örvendeznek a Mennyekben. A képnél maradva, a magvető estleg már nem tudja hogyan kell vetni, de ha valaki megmutatja neki, akkor újra megtanulhatja. Mi ennek a módja? Nem lehet más, mint a második főparancsolat gyakorlása, a cselekvő szereteté és a felnőtt hegyeket mozgató hitéé. Az óvodai és iskolai nevelés feladata, hogy a legfogékonyabb időszakban olyan környezetet biztosítson, úgy öntözzön, hogy a gyermeki lélek istenhite, a még alig megszilárdult lelkiismeret igazi felnőtt hitté váljon és a belsőből (Jézus által) vezérelt ember hagyhassa el érettségije után az alma matert. Az ehhez szükséges alázat, hogy nem mi növeljük a hitet, és a józan keresztény életvitelt, amely példájával a legfontosabb nevelőeszköz, együttes jelenléte az a közeg, amely nem visszafejleszti, hanem növekedni engedi a frissen kicsírázott hitmagoncokat. Mi a „hitre nevelés" gyakorlati formája? - teszik fel sokan és sokszor a kérdést. Talán ez válaszolható meg legnehezebben. Először is - ahogy utaltunk rá korábban - legfontosabbnak a személyes példát tartjuk. Jól tudta ezt Pál apostol is. Amikor leveleiben (Timóteushoz, Titushoz) a konkrét nevelési feladatokat említi (nemnek, kornak, családi állapotnak stb. megfelelően), mindig rámutat a saját példa fontosságára. Szavaink hitelét cselekedeteink adják. Tudva, hogy mi magunk sem vagyunk, nem is lehetünk tökéletesek, de ha a fiatalok megérzik egyrészt a tökéletességre való törekvést, másrészt annak a belátását, hogy ez nem megy, különösen nem a saját erőnkből, akkor talán jó úton járunk és nem mutatunk rossz példát. Vonatkozzék mindez tanári-szakmai munkánkra, az iskolai tanórán kívüli tevékenységünkre, a gyülekezetben illetve nagyobb egyházi keretek között vállalt és végzett szolgálatunkra! Másodszor a saját hitünkről szavainkkal is bizonyságot tehetünk, sőt kell tennünk, hiszen talán mégsem azt kell várnunk, hogy a kövek beszéljenek. A bizonyságtétel alkalmas és alkalmatlan időben kell, hogy megtörténjen. Nem igaz az, hogy az iskolában csak bizonyos tantárgyak alkalmasak arra, hogy a hit kérdései előkerüljenek! Az a tanár, aki tanítványaival szeretetkapcsolatban van, illetve arra törekszik, hogy abban legyen, mindig talál módot, hogy a tanításában és azon kívül is legyen egy-egy elejtett megjegyzése, amely remélhetőleg ápolja azokat a kis palántákat. Sőt biztosan mondhatom, hogy Istenre, a hit dolgaira és a tanítványaira hangolt léleknek nem is kell módot keresnie, nem is kell gondolkodnia, hanem „magától" jön az aminek jönnie kell. „Ez a magától, ez a Kegyelem" (Reményik Sándor). A bennünk élő hitről szóló bizonyságtétel kötelezettsége részben ellentmondónak tűnhet a korábban említett bizonytalansággal, hogy ti. ki ítélheti meg a mások és