Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Gyapay Gábor: „Kétség és remény közt" Evangélikus nevelés hajdan és ma
kínálkozott a pszichologizálás. A pszcihologzálás, ha egyszer az erkölcsi nevelés a célja, akkor az egyházi neveléssel tökéletes összhangban van. A vallásoknak és elsősorban a keresztény vallásnak alapproblémája a bűn, a bűn elleni küzdelem. Erről sajnos nagyon sokszor elfeledkezünk és én azt hiszem, hogy nekünk, akik evangélikus vagy keresztény iskolát akarunk csinálni,ezt a tételt helyre kell állítani, mert a bűn, bűntudat, bűnbánat és bűnbocsánat, ezek a legfontosabb tényezők nevelésünkben is. Ugyancsak rendkívüli figyelmet érdemel, hogy bomlófélben van a család. Luthernek egyik alaptétele az volt, hogy a nevelés legfontosabb központja a család. S ez a kérdés napjainkban veszélyben forog. Visszatérve az iskolai rendszerhez, a század végén a magyar oktatásügy jelentős fejlődésen megy át. Merem állítani, hogy a XX. század elején a magyar oktatásügy a világ élvonalában járt. Szokták szidni, hogy porosz rendszer. Csak egy ellenpéldát mondok: Eötvös Loránd, amikor a magyar tanárképzést modernizálta, megalapította az Eötvös Collégiumot, amely az Ecole Normale Supérieur-t, tehát a francia tanárképzés legmagasabb szintjét vette mintául, nem a porosz tanárképzést. Ha most megnézzük a lehetőségeket, akkor azt kell mondani, hogy ma az evangélikus iskolák, de én azt hiszem az egyéb egyházi iskolák is, nehéz helyzetben vannak. Ami a leglényegesebb azonban, hogy összegyűltek ezekben az iskolákban olyan tanári karok, amelyek a szolgáló értelmiség mintaképei lehetnek. Az egyházi nevelésnek, az evangélikus nevelésnek egyik legfontosabb tétele az, hogy szolgáló értelmiséget akarunk nevelni. Nem kizárólag az egyén érvényesülése a célunk, hanem az egyén érvényesülése úgy, hogy az az egész közösséget szolgálja. Ha ezt kicsit közelebbről megnézzük, akkor azt kell mondani, hogy az oktatásnak lehet távlati célja és lehet pillanatnyi célja. Nekünk mindenképpen a távlati célt kell néznünk. Azt hiszem, hogy távlati célból Magyarországnak, a magyarországi egyházi iskoláknak óriási feladatuk van, világtörténelmi feladatuk. Néha kapok levelet Amerikából, amelyben így írnak „az eszményképünk az Önök iskolarendszere". Most pedig bizonyos téren ezt az iskolarendszert próbáljuk rombolni. Nekünk az értékek fennmaradásáért rendkívül keményen kell kiállnunk és keményen kell harcolnunk. Mi a nagy probléma? Amikor a Fasori Gimnázium megalakult, akkor négy osztályunk volt. Az első év nagy tanulsága az volt, hogy a gyerekek 15 éves korban már nem olyan fogékonyak, mint 10 éves korban, tehát napirendre kell tűzni a 8 osztályos iskolát. Napjainkban, mikor már teljes lesz a 8 osztályunk, az az érzésem, hogy vissza kell nyúlnunk a legkisebb gyerekekhez is. Amikor az iskolákat államosították, akkor az evangélikus egyháznak volt 396 elemi iskolája is. Ma alig van elemi iskola. Amikor a gyerekek idekerülnek hozzánk első gimnáziumba, 11 éves korban, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy leszoktassuk őket a trágár beszédről, amit vagy az iskolából vagy a családból hoznak. Tehát ha ezt a szoktatást nem 10 éves korban, hanem 6 vagy 7 éves korban kezdjük, akkor sokkal inkább tiszta légkörben nőnek ezek a gyerekek. Óriási feladat pillanatnyilag azt kell mondani, hogy irreális feladat, ez, de azt hiszem, hogy nagy távlatból ezt kell célba vennünk, hogy a kis lelkek tisztaságára vigyázzunk és azt helyreállítsuk. Befejezésül egyik kedves professzoromat szeretném idézni. Amikor Szekfu Gyula még bécsi levéltáros volt, levelezett Horváth Jánossal. Amikor Szekfűt meghívták a budapesti egyetemre, de habozott, Horváth János írt egy levelet neki. Engedtessék meg, hogy befejezésül ebből idézzek:
