Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Hans Küng Credo: Az Apostoli Hitvallás kortársaknak szóló magyarázata
létezik, ám ezt az ateisták legtöbbször nem veszik figyelembe. Az Isten nemlétével kapcsolatban sem szolgáltatott még senki soha meggyőző érvet. Nemcsak Isten létezését, a nemlétezését sem lehet bizonyítani. Ezért érvényes az, hogy senki sem kényszerül tisztán gondolati-bölcseleti alapon Isten létezésének feltételezésére. Aki egy tapasztalaton túli valóságos, „Isten" létezését akarja feltételezni, annak nincs más lehetősége, mint vele egészen gyakorlati módon kapcsolatba kerülni. Isten létezése K ant számára is^ a gyakorlati ész posztu- látuma. Szívesebben beszélnék a kapcsolatot kereső teljes emberről, az emberről, akinek esze van (Descartes!) és szíve van (Pascal!). Pontosabban: ez az értelmes bizalom aktusa, amelynek nincsenek feltétlen biztosítékai, de alapos okai vannak . Ugyanígy van azzal az emberrel is, aki sok tétovázás után szerelmi viszonyt kezd egy másik emberrel, gondosan megvizsgálva bizalmának nincsenek ugyan feltétlen biztosítékai, ám ha csak nem egy fatális „vak szereimről" van szó, alapos okai vannak. Mindenesetre a vak hitnek is lehetnek olyan borzasztó következményei, mint a vak szerelemnek. Ennyiben tehát az ember istenhite nem ésszerű bizonyítás, nem megokolhatatlan érzelem és nem az akarat elhatározó döntése, hanem megalapozott és ebben a felfogásban értelmes bizalom. Ezt az értelmes bizalmat, amely gondolkodást, kérdezést és kételyt is magába foglal. Ugyanakkor van helye benne az értelem nek, az akarat nak és az érzelemn ek is: ezt nevezik bibliai értelemben Jhitnek". Tehát nem egyes mondatok puszta igaznak tartása, hanem az ember teljes odaadás a, éspedig nem elsősorban bizonyos „szövegek" előtt, hanem az élő Isten valóságának. Ahogyan már a latin egyház nagy tanítója hippói Augusztinus különbséget tett: nem csak „valamit hinni" (eredére aliquid), nem is „valaminek hinni" (eredére alicui), hanem „valakiben hinni" (eredére in aliquem). Ezt jelenti az ősi „credo" szó: „hiszek" - Nem a Bibliában (a protestáns biblicizmus ellen szólok), hanem abban, akiről a Biblia bizonyságot tesz, - nem a hagyományban (a keleti-ortodox tradícionalizmus ellen szólok), hanem abban, akit a hagyomány nekünk továbbad, - nem az egyházban (római katolikus tekintélyuralom ellen szólok), hanem abban, akiről az egyház prédikál, - tehát: „ Credo in Deum", hiszek Istenben! - és ez a mi ökumenikus hitvallásunk! A hitvallás sem azonos magával a hittel, csak kifejezése, megfogalmazása, értelmes tagolása a hitnek. Ezért beszélünk a hit „arciculusairól", hitcikkekról. A kortárs mégis megkérdezi: „Nem forgatja vissza a felvilágosodást az, aki ma még az Istenben hisz? Nem esik vissza akarva-akaratlan a középkorba, de legalább is a reformáció korába? Nem merül feledésbe, sőt nem szorul-e ki így a modern ember egész valláskritikája?" Érvényes még a modern valláskritika? Nem, a vallás kritikáját nem felejtettem el. Éveken át szenvedélyesen és valójában rokonszenvvel tanulmányoztam ennek a műfajnak a nagyjait, Feuerbachtól kezdve Marxon át Nietzschéig és Freudig. Ahhoz túlontúl sok minde n ben igazuk volt és van. hogy ma már (vagy ma újra) bün tetlenül el lehetne hanyagolni őket . Ha néhány kegyes >ívő" személyiségét elemezzük - és ehhez nem kell a kereszténység talaján maradnunk - akkor Ludwig Feuerbachhai együtt mi sem vitathatjuk: az istenhit elidegenítheti az embert önmagától és meggörnyesztheti, mivel az ember saját bensőjének kincseivel istent halmozta el. Túl kevéssé emberiek , túl kevéssé emberek ezek az istenhívők ahhoz, hogy az istenteleneket istenhitükkel megfertőzhessék! Meg
