Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Hans Küng Credo: Az Apostoli Hitvallás kortársaknak szóló magyarázata
menikus szerepe is. És mégis minden kortársunkból azonnal kiszakad a kérdés: Hihető mindez? Hihető mindez? Közvetlenül és személyesen hangzik a régi keresztelési kérdés: „Hiszel Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében?" A Hitvallásnak már ez az első mondata is túl sok „hinnivalót" kíván az embertől. „Isten" - „Atya" - „Mindenható" - „Teremtő" - „menny és föld". Ezekkel a szavakkal kapcsolatban már semmi sem magától értetődő. Mindegyiknek szüksége van korunkban érthető magyarázatra. Az ember bizonyára nem csupán fogalmakból és eszmékből él, hanem minden olyan képből, ami fiatalsá gától kez dve mélyen beleivód ott. És az ember hitét sem csak mondatok, dogmák és érvek éltetik, hanem minden olyan nagy kép , amely hitigaz ságként vésődött bele, és ami nem csak az intellektust és az értelmes kritikai párbeszédet, hanem az ember képzelőerejét és érzelmeit is meg tudja mozgatni. A hit csak egyik fele lenne a dolognak, ha az észt és értelmet szólítaná meg csupán és nem az egész embert szívével együtt. Az Isten, a teremtő Isten szó hallatán is sok kortársunknak nem annyira a fogalom, vagy egy meghatározás jut eszébe, mint inkább egy kép, egy nagy klasszikus kép Istenről és a világról, Istenről és az emberről. Talán azok a freskók, amelyeket az alig harmincöt éves Michelangelo Buonarotti, aki addig jószerint csak szobrászként és építészként dolgozott, II. Gyula pápa megbízásából festett az 1508-12. években a pápai palota kápolnájának óriási mennyezetén. Összehasonlíthatatlan képek ezek. Nemcsak hallatlanul gazdag művészi koncepciójuk, a mindent hordozó álarchitektúra, a merész perspektíva, az alakok monumentalitása, és a most újra restaurált fénylő színek miatt. Teológiai tartalmuk miatt is egyedülállóak, maga Michelangelo akarta a pápa kívánsága helyett - apostolok magas trónusokon, festett geometriai falmezőkben - a teremtés történetét és az emberiség őstörténetét ábrázolni. Hallatlan dolog történt. A korábbi keresztény festők megelégedtek azzal, hogy Istent jelekkel és jelékpekkel ábrázolják, Michelangelo pedig - amit ő előtte senki sem mert - szemléletesen megfestette a teremtés folyamatát és az eseményeket közvetlenül az első teremtési naptól: Az Atyaisten lebeg az üres térben és karjának hatalmas mozdulatával elválasztja a világosságot a sötétségtől. Aztán a második óriási freskón Isten viharzik be mint Teremtő, napot és holdat teremt egy szempillantás alatt, úgy hogy még ugyanazon a képen hátát látjuk, amint elszáll. A továbbiakban - a negyedik, középső képen a szárazföld és a víz elválasztása után (Michelangelói élete végéig nem érdekelték a növények és állatok) - az Atyaisten száll a képre, angyalsereg közepette magával hozva a szeretetre méltó serdületlen alakú _Évát. Isten jobb mutatóujj áról az élet szikrája pattan át Adám erőtlenül feléje nyújtott kezére. Nem csak addig, hanem azóta sem mert senki sm ilyen képeket festeni. Felülmúlhatatlanok maradtak. És mégis azonnal kitörnek a kérdések a szkeptikus kortársból: „Ezen a módon kell ezt hinnünk? Mindenekelőtt a legendás bibliai elbeszélést a hatnapos teremtésről, egy Istenről, aki odafenn van a magasságban, aki emberfeletti,
