Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Szabó István: A határok teológusa Paul Tillich:Rendszeres teológia
önálló valósága. Csak annak van valósága, ami teljesen sajátos, ami itt és most van. Az univerzáliák olyan közlési eszközök, amelyeknek nincs léterejük. Tehát a lét mint olyan nem jelöl semmi valóságost. Isten, ha létezik, úgy létezik, mint egy sajátosság, és minden létező'legsajátosabbik egyedének kell neveznünk őt. Erre az érvelésre az a válasz, hogy a lét fogalmának nem az a jellemzője, amit a nominalizmus feltételez róla. A lét fogalma nem a legmagasabb rendű elvonatkoztatás, bár kétségtelenül nagy elvonatkoztatóképességet tesz szükségessé. A lét fogalma annak a tapasztalatnak a kifejeződése, hogy a lét fölötte áll a nemlétnek. Ezért mondhatjuk azt is, hogy a lét ereje ellenáll a nemlétnek. Ezért nevezték a középkori filozófusok a létet az alapvető transzcendetálénak, mely t úl van minden egyetemesen és saját oson. Ebben az értelemben a lét fogalma valami olyasmit jelentett, mint amit Parmenidésznél vagy az indiai Shankaránál olvashatunk. Ebben az értelemben tárták fel újra a jelentőségét a kortárs egzisztencialisták, például Heidegger és Marcel. Ez a létfogalom volt a nominalizmus és a realizmus harcának a tétje. Ugyanez a szó, mely - ha absztrakcióként fogjuk fel - valóban minden szó legüresebbike, minden fogalmak legtartalmasabbika lesz, amikor úgy értjük, mint a lét hatalmát mindabban, aminek léte van. Ebben az utóbbi értelemben egyetl en filozófia sem kerülheti ki a lét fo galmát. Lehet, hogy csak az előfeltételek és a reduktív formulák mögött meghúzódva, de minden filozófiai fogalmat meghatároz. Hiszen a „lét" mindig a gondolkodás tárgya , rejtelme és örök aporiája marad. Nincs oylan teológia, amely kiszoríthatná a lét fogalmát - hiszen ez a lét hatalma. És nem is lehet a kettőt szétválasztani. Abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy Isten van, vagy hogy Istennek van léte, máris feltámad a kérdés, hogy miképpen értsük meg Isten kapcsolatát a léttel. Úgy tűnik, az egyetlen lehetséges válasz: Isten az önmaga-lét, abban az értelemben, hogy ő a lét hatalma vagy a nemlétet legyőző hatalom. A perszonalista teológia legfőbb érve a lét fogalmának használata ellen arra a személyiségfogalomra hivatkozik, amelyet annak alapján dolgoztak ki, hogy az ember a szent megtapasztalását személyes istenfogalmakkal, illetve az Isten és az ember a személyes kapcsolatának kegyességi kategóriái szerint fejezi ki. Ez a perszonalizmus a leghatározottabban a bibliai vallásban nyilvánul meg. Számos ázsiai vallással és a keresztény misztikával szemben a lét kérdése itt nem vetődik fel. Ennek a kérdésnek a részletes vizsgálatát végeztem el a Biblical Religion and the Search for Ultimate Reality című könyvemben (Chicago, University of Chicago Press, 1955). A bi bliai perszonalizmus és a filozófiai ontológia radikális ellentéte feloldhatatlan. A hangsúly arra esik, hogy a bibliai irodalomban nem találjuk a nyomát az ontológiai kérdésfeltevésnek. Ugyanakkor az ontológiai kérdés szükségességét ugyanilyen radikális komolysággal kell vennünk. A bibliai vallásban nincs ontológiai gondolkodás^ugyanakkor nincs olyan szituáció vagy olyan teológiai fogalom, amelynek ne lennének ontológiai implikációi. A kutató értelmet csak mesterséges akadályok tarthatják vissza attól, hogy felvesse az Isten létének, az ember lényegi és egzisztenciális léte közti szakadéknak, valamint a Krisztusban való Új Létnek a kérdéseit. Sokak számára a „lét" szó személytelen hangzása okozza a legtöbb gondot. De a személy fölötti nem személytelen; és azok, akik attól tartanak, hogy túllépünk a vallásos nyelv személyes szimbólumain, gondoljanak egy pillanatra Jézusnak azokra a szavaira, hogy még a hajuk szála is számon van tartva - és, tegyük hozzá, a világegyetemet alkotó atomok és elektronok is. Egy ilyen állítás legalább annyi potenciális ontológiát hordoz magában, mint Spinoza egész rendszerének tényleges ontológiája. Annak megtiltása, hogy a lehetséges ontológia tényleges ontológiává
