Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Szentpétery Péter: Hol a határ? Egyház, szekta, kultusz, álvallás, valláspótlék

SZENTPÉTERY PÉTER Hol a határ? Egyház, szekta, kultusz, álvallás, valláspótlék Szekta Az elmúlt években sokat foglalkoztak és foglalkoznak most is az úgynevezett szektakérdéssel. Magát a „szekta" szót gyűjtőfogalomként használják. A szekta szót régebben a latin „secare" igéből származtatták. Azaz, szekta minden olyan közösség, amely kiválik a nagy többség vallásából, a szó eredeti értelmében „kivágja" magát a közösségből, illetve valamilyen tanítást kivág és hangsúlyoz a többi rovására. - Ma inkább a „sequor", „követni" igéből vezetik le. Azaz, a szekta vezetője olyan egyéniség, próféta, látnók, akit a tagok feltétlen engedelmességgel követnek.

1 Mindkét meghatározásban sok igazság van, a kettő rendszerint egyszerre érvényesül. Evangélikus keresztényekként az Ágostai Hitvallás jól ismert egyházfogalmából kell kiindulnunk: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki." Bonhoeffer is figyelmeztet arra, hogy az ősgyülekezetben milyen fontos volt a tanfegyelem. Aki „nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne az Isten...". (2 Jn 9). Nem a bűnös életű embert, hanem egyedül a tévtanítót nevezi antikrisztusnak (7. v). Az ilyet még köszönteni sem szabad (10. v.). Egyedül rá vonatkozik Gal 1, 9: „... ha valaki nektek más evangéliumot hirdet, mint amelyet elfogadtatok, átkozott legyen!" Ugyanakkor nincs tanfegyelem gyülekezeti fegyelem nélkül: Pál felrója a korinthosziaknak, hogy szakadásokat idéznek elő, anélkül, hogy a gyülekezetben fegyelmet gyakorolnának (lKor 5, 2)

2 Kérdésünk tehát, hogy mit enged meg a tisztán és igazán hirdetés? Mi van akkor, ha a tisztán és igazán hirdetett evangéliumba valamilyen szennyeződés kerül? Mikor kell azt mondanunk: mindent beszennyez és megront? Arra is lehet gondolni, hogy ma már a válasz nem olyan egyszerű és nyilvánvaló, mint az őskereszténység, vagy akár a reformáció korában. A következőkben - a teljesség igénye nélkül - néhány példa segítségével próbáljunk meg közelebb kerülni hozzá. A „szekta" szó használata a kereszténységben mindenképpen pejoratív. A marxista-leninista ideológia is előszeretettel használta az uralkodó iránytól eltérő, főleg „emberarcú(bb)" csoportokkal szemben. Friedrich-Wilhelm Haack (1937-1992), aki hosszú időn át volt a Bajor Evangélikus Egyház szekta- és világnézeti megbízottja („szekta-pápaként" - Sektenpapst - emlegetik) félig népszerűen, félig tudományosan a következőképpen járja körül a fogalmat: 1 v.o. S. J.: Igaz-e, hogy... a szabadulást a szekták hozzák? Szekták és új vallások. Hitvédelmi füzetek/ 6 Agapé, Szeged 1994 12kk 2 Dietrich Bonhoeffer: Nachfolge, Chr. Kaiser, München 1937 213 20. jegyzet