Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Veöreös Imre: Kétarcú évek: 1945-1948 Látkép és emlékezés

Augusztus 21-28-án a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a pannonhalmi bencés apátságban Észak-Dunántúl hat megyéje részére népművelési konferenciát tartott. Arésztvevők között egy kommunista volt. Úgy néztünk rá, mint valami csodabogárra. Az előadók orvosok, pedagógusok, alispán, főispán, polgármester, bencés tanárok, személyemben evangélikus lelkész. A résztvevők tanítók, tanítónők, népművelési titkárok, pártkiküldöttek. Az ebédet a bencés rend adta. Kelemen Krizosztom főapát, a győri bencés gimnáziumban egykori igazgatóm étkezés előtt szellemes üdvözletet mondott. Finom iróniával célzott rá, hogy a nevezetes pannonhalmi bencés borral nem tudj a kínálni a vendégeket, mert ezt „mások" elfogyasztották. Aminiszteri titkár előadásához szóltam hozzá a népművelés alapjairól. „A közelmúltban erősen jelentkezett az állami totalitás elve. Az állam a nevelést saját kezébe akarta venni. Németországban az iskolaügy egészen állami feladat lett. Nálunk Magyarországon az utóbbi években éppen az iskolán kívüli népművelésben jelentkeztek hasonló irányba mutató jelek. A 'totális állam' jelszó teljesen ellenkezik a demokráciával. A kultuszminisztérium elgondolását, miszerint a népművelés a társadalom szabad öntevékenysége, örömmel üdvözlöm. A leghatározottabban csatlakozom a főapát úr tegnapi felszólalásához, és hangsúlyozom, hogy az egyház a változó világban örök célok felé halad, és erről nem térhet le semmiféle politikai párt szekértolójául." Diákparlamentet rendeztem 1945. július 1-én felsős gimnazistáknak a középosztály hivatásáról pályák szerint. Cédulámon szaktémák szerepelnek és azon tanítványaim nevei, akik erre érdeklődésük szerint vállalkoztak. Közülük három név ma is ismerős: az ideális tanárt, mérnököt Dóka Zoltán, a katonatisztet Konok Tamás Párizsban élt neves festőművész, a lelkészt Bárány Gyula ismertette. Egy megjegyzést is olvasok: ahol emberekkel kell dolgoznunk, ott az evangéliumra is szükség van, hogy átváltoztassa őket. Egy kedves fiatal társaság járt hozzám a következő tanévben, hetente, kéthetente. Felsős gimnazisták voltak, négyes létszámunkról a régi római kocsiversenyek után quadrigának nevezték magukat. Köztük volt Dóka Zoltán is, aki pár évvel később érettségizett. Szeretett a szentírási ígérői életközeli, tág látóhatárú beszélgetést folytatni, ez már akkor sejttette vonzalmát a lelkészi pálya iránt. A történelmi fordulat hitbeli értékelésére jellemző a diák-csendesnap témája: „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk". A terméketlen fügefáról szóló jézusi példázatot vettük végig (Lk 13, 1-9). Cselekvő kereszténységre hív, hogy Isten kegyelme újabb lehetőséget adott a háború vérzivatara után. Isten leckéje címmel arról írtam a Harangszóban, hogy az átélt eseményekben Isten próbára tette lelkipásztorok és hívek hitének teherbíró képességét. Többről van itt szó, mint presbiterek öngyilkosságáról, lelkipásztorok nyugatra meneküléséről, keresztény emberek teljes kétségbeeséséről a nehéz percekben. Mindegyikünknek megvan az alapos oka az Isten előtt való komoly bűnbánatra. Isten leckéjének tanulsága az is, hogy az egyház nem adhatja el magát semmiféle politikai rendszernek. Egyházunknak értékes felügyelői esnek ki, mert túlságosan beleártották magukat szélsőjobboldali politikába. Nyilas papok nem térhetnek vissza gyülekezetükbe. Isten arra is figyelmeztet, hogy nem hallgatott-e egyházunk olyan társadalmi kérdésekben, amelyekben prófétai hangot használni kényelmetlen lett volna. A tanúiság az, hogy az egyház merjen egyház lenni. Az egyház felelős vezetőinek kiállásához komoly hátteret biztosíthat a gyülekezetek vezetőinek tisztánlátása és magatartása. A mai időkre is érvényes: jaj lenne egyházunknak, ha a reakció fellegvárába húzódna, de jaj lenne akkor is, ha egy tál lencséért eladná felséges jogát, hogy Isten igéjét képviselje a mindenkori magyar életben!