Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Nagy László: Beszélgetés László Gyulával

Nos itt van mindjárt az ellentmondás. Vagy egy másik. Ugye a nyelvészeink kiderítették, hogy a krónikáinknak nincs igaza, mert mi finnugorok vagyunk. Krónikáink szerint pedig hát Szkítiából jöttünk, és szkíta utódok vagyunk. Most kinek van igaza? A nyelvészeink kötik az ebet a karóhoz, hogy a nyelvünk nagyrésze finn-ugor rokonságú. Azt hangsúlyozom, hogy rokonság. Nem azonos, hanem rokon, és így nem biztos, hogy a finnugorok közül származunk, csak a nyelvünk rokon. Egyik híres francia nyelvtudós mondta azt, hogy nincs olyan nép, amelyik legalább egyszer ne cserélte volna nyelvét. Ha pedig így van, akkor a kérdőjel megerősödik. Vagyis, hogy mi közünk van nekünk a finnugor népességhez? Vagy Szkítiából jöttünk? A krónikáinknak van-e igazuk, vagy a nyelvészeknek? Meggyőződésem az, hogy mind a kettőnek igaza van. Nekem újabban meggyőződésemmé vált, hogy két magyar történelem van. Most nem a kettős honfoglalásról beszélek, bár az is idetartozik. Az egyik 670-680 táján keletkezett az onugorok bevándorlásával. Nem véletlen az, hogy minket a világ nyelvein az onugorokról neveznek el (Ungarn, Hungary stb.). Magyarnak talán csak a törökök hívnak bennünket. Ilyen ellentmondásokat kellett megfogalmaznom, egyeztetnem és mindezt az egyetemen, hallgatóim előtt tettem, úgy, hogy beszámoltam nekik hétről hétre kutatásaim eredményéről. Gyakran megtörtént, hogy előttük korrigáltam azt, amit előzőleg felvetettem. Híre terjedt, és megkértek, hogy fogalmazzam meg a kettős honfoglalás tételét, ami nem más, mint leegyszerűsítve az, hogy Árpád magyarjai, akik föltehetőleg törökös uralom alatt voltak, amikor a Kárpát-medencébe érkeztek, itt részben már magyarokat találtak. Döntő lépés volt, hogy a korabeli elrendeződéssel foglalkozó különféle térképeket egymásra vetítettem. Kniezsa István készített egy térképet Magyarország népeinek elhelyezkedéséről a XI. században. Erre a térképre vetítettem rá Árpád magyarjai temetőjének térképét. Hiszen akkor még telepeket nem ismertünk. Egy része üresen maradt, melynek helynevei pedig magyarok voltak. Rávetítettem az avar térképet. Az fedte a magyar nyelvhatárt. Tehát azokon a helyeken, ahol Árpád magyarjai nem telepedtek meg, már éltek a késő avarok, az onugorok. A helynevek pedig magyarok voltak. Tehát kénytelenek voltunk kimondani, hogy ezek magyarul beszéltek. Nagy erővel támadt föl a szakmán belüli ellenkezés. Én ezeket elbírtam, mert hiszen a viták nagyon fontosak. Sőt advocatus diabolija voltam önmagamnak. Megkíséreltem én magam megcáfolni feltevésemet. Az az igaz, amit Anonymus írt. Ez így is van, de csak Árpádra vonatkozóan, és nem az első honfoglalókra. Elővettem az egykori forrásokat, az orosz őskrónikát, a bizánci forrásokat, a nyugati forrásokat. Ezek nemhogy megcáfoltak volna, hanem még inkább igazolták feltevésemet a kettősségről. Kénytelen voltam felvetni a kérdést, hogyan lehet az, hogy a magyar krónikák erről nem tudnak? És akkor rájöttem, hogy a magyar krónikák igenis tudnak róla, hiszen főcímként szerepel Árpád második honfoglalása, csakhogy Ők az első honfoglalást a hunok idejére teszik. Éppen a minap került kezembe a Hármas Kistükör 1852-es kiadása, ahol arra a kérdésre, hogy honnan jöttünk, azt a választ kapjuk: Szkítiából, először a hunokkal, aztán az avarokkal, aztán Árpáddal. Tehát régebben már tanították ezt. Volt aki kimutatta, hogy a kettős honfoglalás elvét előttem már mások is megfogalmazták, elsősorban nem régészeti, hanem nyelvi alapon. Professzor úr szerint a kis népeknek miért van nagyobb szükségük arra, hogy múltjukat megfogalmazzák, mint a nagy nemzeteknek? Azért, mert kis népek. Egyszer egy kiváló barátom, Fehér Géza mondta, hogy a kis emberek kezébe nem adna hatalmat, mert azok túl akarják teljesíteni önmagukat.