Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Nagy László: Beszélgetés László Gyulával

NAGY LÁSZLÓ BESZÉLGET LÁSZLÓ GYULÁVAL A valóság szebb... Thomas Mann írta a József-trilógiában, hogy mélységesen mély a múltnak kútja. Van úgy, hogy elmegyünk mellette, van úgy, hogy nem nézünk a mélyére, de az a víz, ami ebből a kútból újra és újra előkerül, az életet jelenti számunkra, akár tudomásul vesszük azt, akár nem. Ha megállunk és belenézünk, milyen mélyre látunk történelmünk kútjába? A múltban és a múltból élünk. A beszédünk többezer éves. Szavaink messze múltból jöttek, ezért értjük meg egymást. Ami rajtunk van, a ruhánk, ami előttünk van, az asztal, szék, könyv, épület, az mind-mind valahogy a múltból érkezik a jelenbe és a jelenen át a jövendőbe, amiről még semmit sem tudunk. Hogyan él bennünk a magyar múlt? Hát ez a legnehezebb kérdés, mert vagy álmodozunk, vagy nagyon szigorúan, reálisan, könyörtelen önboncolással figyeljük azt, hogy mi is az a múltból, ami él bennünk, ami éltet minket és ami a jövő felé mutat. Nem lenne szabad beletévednünk a szavak csábításába, vagy a gondolatok szépségébe, hanem nyugodtan figyelve azt kellene néznünk, hogy kik is vagyunk? Mi az, hogy magyarság? Mit is jelent múltunk? Mi a jövendőnk? Csupa olyankérdés, amire nagyon nehéz felelni, ha őszinték vagyunk és reálisan nézünk magunkba. Szent Ágoston jut eszembe, akitől amikor azt kérdezték, hogy mi az idő, azt felelte: amíg nem kérdezték, addig tudtam, de most, hogy válaszolnom kell, nem tudok felelni. Hát a magyarságunkkal is így vagyunk: a lélegzetvételünk, a szívünk verése, izmaink pattanása, egész létünk mind olyan, mint a többi emberé és mégis úgy érezzük, hogy egészen más. Csak a miénk. Egyszer Juhász Ferenc kért, hogy az Új írásban feleljek erre a kérdésre, és akkor visszanézve a múltba, megpróbáltam elmagyarázni, hogy miként nyert bennem tartalmat az a szó, hogy magyar: Sajnos arra jöttem rá, hogy akkor nyert igazán tartalmat, amikor bántották a magyart. Akkor ellenállásként szinte felgerjedt bennem: hát én magyar vagyok, hagyjanak nekem békét, én is békét hagyok mindenkinek. Adynak nagyon igaza van abban, hogy nekünk Mohács kell ahhoz, hogy megtanuljuk, kik vagyunk. A magyarságnak, úgy érzem, egyik lételeme embervoltunk minél tisztább és harmonikusabb megélése. Hiszen embervoltunk kapcsol bele a világ életébe, a többi ember életébe és ez teszi széppé létünket. Széchenyi Istvánnak nem volt igaza abban, hogy egyedül vagyunk. Nem vagyunk egyedül. Népzenénken, nyelvünkön, múltunkon keresztül Eurázsia keleti része rokonunk. De ha az 1100 évünkbe nézünk, akkor Eurázsia nyugati része is rokonunk. Legalább annyira magyar az, ami közös velük, mint amennyire magyar az, ami náluk nincs meg és nálunk megvan. Nem szabad megfosztani magunkat az emberiség ősi, csodálatos kincsétől, műveltségétől, kultúrájától, irodalmától, muzsikájától. Ha