Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Cserháti Márta: Új távlatok
A köztudatban elterjedt elképzelés Jézust - elsősorban János evangéliumának tanúságtétele alapján - mint olyan isteni urat mutatja be, aki földi pályája során is elsősorban önmagát és megváltói szerepét hirdette meg, s bár emberi tulajdonságokkal is bírt, mégis elsősorban isteni vonásai hangsúlyosak. Olyan, emberfeletti képességekkel rendelkező isteni lény, akinek embersége tulajdonképpen csak látszat. Ezt a népszerű képet csak egy hajszál választja el a korai kereszténység által doketizmusnak nevezett - és elítélt - eretnekségtől. Ebben az elképzelésben a keresztény közösség húsvét utáni Krisztus-tapasztalata vetítődik vissza a földi Jézus életére. Annak, hogy hívők és nem hívők egyaránt ezt a nézetet osztják ma is, egyik okát abban kereshetjük, hogy a bibliakutatás nem tudott vele szemben meggyőző alternatívát felmutatni. A húszadik század közepére az újszövetségi teológiában teret nyert az a meggyőződés - elsősorban a szinoptikus evangéliumokra támaszkodva -, hogy Jézus nem önmagát, hanem Isten országát hirdette, s elsősorban „eszkatológikus próféta" volt. Ennél többet bizonyossággal nem tudhatunk, a források töredékessége nem teszi lehetővé a földi Jézus alakjának megrajzolását, de ez nem is szükséges hiszen a döntő a kérügma, a korai egyház igehirdetése. Nem csoda, hogy ez a szkepticizmus nem hozta lázba sem a keresztények tömegeit, sem a teológusok új nemzedékeit, s e század utolsó harmadában elindult a történeti Jézus-kutatás újabb hulláma. Képviselői nem tartják a földi Jézus megismerését reménytelen vállalkozásnak: bár az evangéliumok elsősorban hitvallások, mégis konkrét személyekre visszaemlékező tanúságtételek. Borg Jézus alakjának két lényeges, egymást kiegészítő és feltételező vonását emeli ki: bensőséges kapcsolatát a Lélek világával és mély elkötelezettségét saját környezete iránt. Jézus és a Lélek Borg Jézusnak a „Lélek világával" való intenzív kapcsolatából eredezteti tanítását és cselekedeteit. Ez a ma nehezen érthető fogalom a valóságnak érzékszerveinkkel fel nem fogható dimenziójára utal. A modern világszemlélet a valóságnak alapvetően csak a látható, anyagi vetületével számol, míg régi korokban a másik, láthatatlan világ sejtése nem egyszerűen hittétel, hanem tapasztalat volt. Egydimenziós világszemléletünkkel sokszor nem is érzékeljük, mennyire áthatja a Bibliát ennek a másik világnak a tapasztalata. Izrael története a két világ találkozási pontjainak krónikája, eseményeké, melyekben Isten Lelke betör a földi világba. S ez nemcsak események, hanem ihletett személyek, közvetítők által is megtörténik; a prófétai elhivatás - Pál apostolnál is! - mindig a másik világba való bepillantással kezdődik, s a küldetés pecsétje, Ézsaiás szavaival: „Az Úr Lelke van énrajtam." Jézus földi működése is a Lélek intenzív megtapasztalásával kezdődik - a kereszteléskor - amelyet az élményt próbára tevő megkísértés követ. Jézus kapcsolata a másik világgal végig szoros marad; a külvilág számára ez abban nyilvánul meg, hogy úgy tanít és cselekszik, „mint akinek hatalma van". Ennek a tekintélynek azonban nem a hagyomány a forrása, mint más tanítók esetében. Nyilvánvaló ez abból a szuverén írásértelmezésből, amellyel a tórához közelít. Ennek az erőnek a jelenlétét még ellenfelei sem vitatják, eredetét viszont igen. Egy későbbi zsidó forrás úgy emlékszik meg Jézusról, mint aki „varázslást űzött és félrevezette Izraelt".
