Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Kulturális figyelő

nem szelektív-e az emlékezet? Nincs-e valami „érdemteológia" a szerkesztők koncepciójában? Nem túlságosan fiatalok-e a kérdezők ahhoz, hogy elkerüljék a hamis kép kialakítását? Nincs-e valami „hübrisz" a kérdezőkben, vagy akár néha a válaszolókban is? Egyáltalán: nem kerültek-e kötetbe nem odavaló személyek? Azután az összeállítás formáját (műfaját) is illethetnénk (és illeték is) kérdések záporával: „interjúkötet?", „monográfia?", „mártirológia?", „szentek galériája?" Ne keressünk feltétlenül rosszindulatot ily értetlenkedések, bizalmatlanságok és tapogatózások mögött. A kötet megjelenése esemény és történés. Szelet és port kavar. És mindenek felett nyugtalanít. Tehát jó. Mert talán az evangélium nem arra való, hogy „nyugtalanítson" bennünket? Hogy kizökkentsen minket az önmagunk által kialakított, kényelmes, megszokott képből, hitecskénkből, vallásoskodásunkból? Mi állandóan bezárjuk magunkat, Istenünket, Jézusunkat egy képbe és aztán abban hiszünk: Isten azért tör be újra és újra világunkba, hogy figyelmeztessen, ne önmagunkban, ne a saját hitünkben, hanem csak őbenne higgyünk! Azoktól, akik a könyv műfajával, formájával „labdázgatnak" csak annyit kérnék, hogy figyeljünk a formától elválaszthatatlan tartalomra! És ezt a formától elválaszthatatlan tartalmat úgy hívják - bár a szót elkoptatták, de ne féljünk kimondani -, bizonyságtétel. Ha az előszót, az interjúkat figyelmesen (újra) olvassuk, vagy elbeszélgetünk a szerkesztőkkel, megtudhatjuk, hogy a megkérdezettek többsége milyen tartózkodó, szemérmes vagy bizonytalan volt: vállalja-e az interjút. (Hol van itt a „hübrisz"? Meggyőződésem, hogy a megkérdezettek azért és csak azért álltak kötélnek, mert úgy ítélték meg, ily módon is tanúságot tehetnek Urukról. „Hollók útján etetett minket a mi mennyei Atyánk" vallja Kendeh György (161.1.). Böröcz Sándor pedig így szól: „nemcsak az árulás, hanem az isteni kegyelem természetébe is mélyen pillanthattunk bele." (110. 1). Ezek az emberek nyílt Istenközeiben, az „éles" valóságban jártak, mi pedig kipárnázott kényelemben és „biztonságban" zárjuk el magunktól ezt a valóságot. A cím Ordass Lajos püspöknek arra a prédikációjára utal, amit akkor mondott el, amikor nyolc éves elhallgattatás után 1956 őszén újra hirdethette Isten igéjét. A megkérdezettek egy része: Boleratzky Lóránd, Bottá István, Kendeh György, Scholz László Ordass Lajos közvetlen munkatársa volt, s az elmúlt hét-nyolc évben immáron szervezett keretek között is azon fáradoznak, hogy átadhassák egyházunknak ennek az örökségnek az erejét. Néha talán már nem is voltunk messze attól, hogy áttörjön ez az erő, hogy az ordassi „megállás" egy valódi megújulás forrása legyen, de aztán a felülről vagy oldalról jövő nivelláló manőverek meghiúsították ezt. Az örökség persze sokaknak kellene, de csak homlokzati díszként, ornamentumként. Annak ereje, következménye - a kereszt - nem kell, mert az „idejétmúlt" és kényelmetlen. Ennek illusztrálására álljon itt egy megállapítás: „Az úgynevezett hitvalló vagy szenvedő egyházi magatartás 1995 végén anakronisztikus" (Evangélikus Elet, 1996. január 21. országos felügyelői jelentés). A szerkesztők szemmel láthatóan arra is ügyeltek, hogy ne csak egy zárt kör szócsövei legyenek, hiszen kötetben elmondja életútját az egyéni passiójáról a közelmúltban ismertté vált Böröcz Sándor, de elmondja az evangelizációs vagy missziós irányhoz tartozó Józsa Márton, Laborczi Zoltán vagy Tekus Ottó is. És nemcsak a magasságokat és mélységeket megjáró, vagy az evangéliumot széltében és hosszában szóró életpályákról hallunk, hiszen vallanak a kevésbé látványos és drámai életutak is, mint például: Bencze Imréé, Nagybocskai Vilmosé vagy Sulyok Imréé. Nemcsak a nagy passiók, hanem a csendes hűség és helytállás is „ábrázolhatja nekünk a Krisztust." Az összkép tehát nem homogén, de nem is kell annak lennie. A kérdezők (Cserháti Péter, Fabiny Tamás, Hegedűs Attila, Ittzés András, Mirák Katalin, ifj. Zászkaliczky Pál) szándéka, indítéka vitathatatlanul indokolt és tiszta. A közelmúlt, az elmúlt negyven év történetét akarják a számukra hiteles, személyes beszámolók alapján megismerni. Ha hazánk és egyházunk is erkölcsi válságban él, ne csodálkozzunk azon, hogy fiataljaink etikai példaképre vágynak. Ez nem „érdem-teológia". Cserháti Péter kiérlelt keresztény hitről tanúskodó előszava szerint a könyv és folytatása egyúttal mindennapos hitküzdelmeinkben, az egyházunkban való megmaradásunkért folytatott harcunkban is segítség kíván lenni. Kétségtelenül Krisztus az, aki megváltott és megtart bennünket, de hogy ebben az egyházban maradunk meg, az annak köszönhető, hogy e Krisztust kirajzoló életutak meggyőztek bennünket, hogy minden látszat: képmutatás, hitetlenség, elvilágiasodás, karrierizmus, bürokratizmus, demagógia, amyagiasság kicsi-