Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Kulturális figyelő

felfogását ébresztőén állítja szembe az egyházak mai ekkléziológiáival. A4, fejezet egy konkrét egzegetikai, illetve hatástörténeti példán keresztül veti fel a fő kérdést: milyen kritériumok alapján dönthetünk a különböző értelmezési lehetőségek között. Mt 16, 18 értelmezéstörténete (Ki volt Péter: igaz keresztény vagy az első pápa?, 54-68.1.) alapján Luz azt vallja, hogy fontos az eredeti jelentésnek való megfelelés (66.1.), de ezt a kritériumot ki kell egészíteni azzal a kérdéssel, hogy egy adott értelmezés megfelel-e a Biblia egészének üzenetével. Ezt a kritériumot pedig - Ágostonnal is egyetértve Luz így fogalmazza meg: „közelebb visz-e az adott értelmezés vagy aktualizálás a szeretethez?" (67.1.). Luz fejtegetéseinek summáját az 5. fejezetben találjuk meg: A hatástörténet és az igazság kérdése (69-89.1.). A szerző középutat keres a relativitás és az abszolút igazság között. Szerinte Jézus története párbeszédre hív fel, s az erre az alapra építő teológia „nem lehet normatív, előíró jellegű" (83. 1.). Ulrich Luz professzor azonban nem is a mindent relativizáló toleranciára akarja építeni hermeneutikáját (93. 1, Epilógus: A bibliaértelmezés változásai Európában és Amerikában, 90-94.1.). Szerinte is „létezik személyi identiÉletutak bizonyságtétele tásunk mögött és felett álló igazság. Az Isten szó ilyen igazságot jelöl" (93.1.). Ulrich Luz provesszor felelős gondolkodó, aki az egyház közösségében, s annak javára keresi azt az utat, ami „az abszolút igazságnak a kontextuális helyzetekben való megtestesülése" (94.1.). Könyve olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel minden mai, igényes bibliaolvasónak előbb-utóbb birkóznia kell. Luz professzor egyes téziseivel lehet vitatkozni, de senki sem kerülheti meg azt a feladatot, hogy az itt található kérdésekre válaszokat kell keresni. Minden kereszténynek van „hermeneutikája", akkor is, ha nem gondolna erre. Jó, ha tudatosítjuk, hogy milyen nézeteket vallunk a Szentírásról. Ebben sokat segíthet ez a könyv - éppen gondolatébresztő, helyenként provokatív jellegével. A Hermeneutikai Füzetek sorozatának eddigi tagjai mellé illő odatennie e legújabb kötetet is minden lelkipásztornak, presbiternek, vallástanárnak, diáknak - mindenkinek, akit éget a kérdés: hogyan magyarázhatom a Szentírást a XXI. század emberének. Köszönet a sorozatszerkesztőnek, dr. Fabiny Tibornak a kötet igényes kiviteléért és Lukács Tamásnak a világos, magyaros fordításért. Ballá PéterNem voltam egyedül. Beszélgetések az evangélikus közelmúltról. Szerk.: Mirák Katalin, Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, Budapest, 1995. 302 l. Vallomással kell kezdenem ezt a recenziót. A MEVISZ-re hosszú éveken keresztül úgy tekintettem, mint evangélikus fiatalok lelkes csapatára, akik olyannyira tudatosan ragaszkodnak ifjúságukhoz, hogy talán sohasem akarnak felnőtté válni. Sok imponáló kezdeményezésüknek örültem, de fogyatékosságukként könyveltem el a gyökerek ismeretének, a „történeti tudat"-nak a hiányát. Most azonban tiszteletteljelenthetem, hogy a MEVISZ „nagykorú" lett, s az én egykori véleményem pedig elavult. A Nem voltam egyedül kötet arra késztet, hogy egykori bizalmatlanságomért megkövessem őket, és ünnepélyesen bejelentsem: döntő (alulról felfelé irányuló) áttörés történt hazai egyháztörténetírásunk történetében. Tabuk, tekintélyek, frázisok és „panelek" dőltek meg. Dávidok győztek a góliátok felett. E győzelmi kiáltás, mint Luther is írja, az evangélium hangja. Végre, valahára a múlt hiteles hangja(i) szól(nak) hozzánk, még akkor is, ha csak részlegesen és töredékesen. És ami a leginkább nagyszerű: e hang nemcsak az egyes emberek hangja, hanem az evangéliumé. Egybeolvad az életútról szóló történelmi vallomás és az evangélium hangja. A vállalkozás olyan hiányt pótol, s olyan méretű feladatra vállalkozik, hogy a megvalósítás szükségszerűen csak részleges és töredékes lehet. A „tudományosság", az „objektivitás" nevében azonnal számos kérdést zúdíthatnánk (és zúdítottak is) a kezdeményezőkre, a szerkesztőkre: miért éppen (csak) „ezek" vannak itt a névsorban, miért maradtak ki mások? Kik lesznek még a beígért további kötetekben? Nem önkényes-e a szelekció? És