Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Vájta Vilmos: A „lutheri" teológia - mindig korrektívum

létezett. Ebben az összefüggésben fontos emlékeznünk arra, hogy Luther és a „lutheránusok" soha nem vetették el a Credo-ban [Apostoli Hitvallásban] vallott katolikus egyházat. Erre vonatkozó megjegyzést egészen addig a korig nem találunk, amikor a „katolikus" éppoly sajnálatos módon kezdett felekezetet jelenteni, mint a „lutheránus". Lutheránusnak lenni ennek megfelelően azt jelenti: minden idők egy, szent, katolikus és apostoli egyházával azonosulni. Az elutasítás mindig az antiegyházra vonatkozik. Mivel ennek gyökerei nem a normatívumra vezethetők vissza, a 16. században a „római" és a „pápista" jelzővel illetik. Ugyanakkor mégsem tagadják, hogy még ebben az antiegyháznak csúfolt intézményben is jelen van az ősegyház óta fennálló keresztény valóság. Luther korrektívuma leborotválja a kinövéseket, ám hiszi, hogy Jézus Krisztus egyháza sohasem tűnt el. Az igaz egyház számos ismertetőjelét elismeri, még ha „babiloni fogságban" is. Az intézményes „egyház" ugyanis mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy őt magát tekintik normatívumnak vagy teljességnek. Márpedig olyan mozgalom ez, mely mindig korrekcióra, a normatívum szerinti ellenőrzésre szorul, hogy egyáltalán Jézus Krisztus egyháza maradhasson. Ebben az értelemben érvényes a lutheránus felfogás számára az ecclesia semper reformanda gondolata. Ezt azonban ugyanúgy kell alkalmazni a felekezetivé lett, a magát „lutheránusnak" nevező részegyházra is. Ha a „lutheránust" mint korrektívumot értjük a normatív teljesség felől, akkor helyes teológiai meggondolással tekinthetjük a katolikussal egyenrangúnak. Hiszen a „katolikus" is az „egészből" (görög: holos ) kap eredeti jelentése szerint értelmet. A „lutheránus" jelleget eredetét tekintve nem érthetjük másként, mint törekvést, hogy ennek a normatívum szerinti teljességnek érdekében hajtsunk végre korrekciót. A „katolikus" jelző ezért érvényét vesztené, ha nem foglalná magába ezt a korrektívumot. „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma" (62. tétel, 1517). E mondattal fejezhető ki a mindenkori „lutheri" teológia tömör megfogalmazása. Evangélium és evangélikus: a „lutheránus" hívők jelszava és megjelölése maradt. Az egyház ezen kincséről nem beszélhetünk másképp, mint Isten Jézus Krisztusban nyújtott üdvözítő tettének összefüggésében, mert őbenne nyilvánul meg Isten dicsősége és kegyelme. Ebbe a kegyelembe fogadja Isten a „lutheránus" megigazulástan szerint a bűnös embert (in gratiam recipi, Ág. Hitv. 4.). Ez megkérdőjelezi azt, hogy bármilyen emberi hatalom rendelkezhetne az Istentől kiinduló üdvözítő cselekedetek fölött. A Krisztus-szerezte kincset csak a Szentlélek oszthatja ki. A Szentlélek az emberiséget megszentelő (belső) munkáját a teremtettségből vett eszközeivel végzi (ezért nevezik „külsőnek" is). Ezen mint korrektívum megint különös, mégis normatív hangsúly van. „Krisztus megvette és megszerezte számunkra a kincset. . . Hogy azonban ez a kincs ne maradjon elásva, hanem kamatozzék és hasznát vegyék, Isten kibocsátotta és hirdetteti az igét, és a Szentlelket adja benne, hogy helybehozza és ránkruházza ezt a kincset, a megváltást" (Nagykáté). Csak hit által (sola fide) jut az ember annak bizonyosságára, hogy itt Isten üdvözítő munkája megy végbe. A hit számára lesz ez a rejtett munkálkodás nyilvánvalóvá. Ez a Szentlélek működése. A „lutheri" teológia ugyanakkor azt is jelenti, hogy a Szentlélek ezen munkája a szentek közösségében zajlik. A Szentlélek „először is szent gyülekezetébe visz és az egyház ölébe tesz minket, rajtuk keresztül prédikál nekünk és elvezet Krisztushoz" - hangsúlyozza Luther -, azaz „külön gyülekezete van a világban. Ez az az anya, aki minden egyes keresztényt fogan és hordoz Isten igéje által, melyet a Szentlélek jelent ki és terjeszt" (Nagykáté). Ebből látjuk, hogy a lutheránus korrektívumot nem érthetjük individualista vagy szubjektív módon, hanem csak az egyház mint közösség keretében. Ebben a közösségben nem válik el a hierarchia a laikusoktól, ami által a