Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.
Fabiny Tamás: A tékozló apa
elnyomó hatalmat kiszolgáló áruló lett, mivel a kandisznó a római seregek jelvénye volt, s a disznópásztor a kollaboránsok gúnyneve lehetett. A parabola ilyen olvasatai valószerűek, s Jézus szándéka éppen az volt, hogy egy mindenki által reálisnak tartott történetet mondjon el. Az ismertnek tartott körülményeket azonban váratlanul szokatlan elemek váltj ák fel. Az általánosban megjelenik a különös. A hallgató, aki a példázat eddigi lefolyását bólogató beleegyezéssel fogadta, egyszercsak felkapja a fejét. Váratlan, szokatlan, sőt rendkívüli esemény következik. Alegbotrányosabb az apa viselkedése. Lukács 15,20 szerint az apa már messziről elébe fut a fiának. Egy köztiszteletben álló idős emberhez az ókorban különösen is méltatlan volt a futás. Már Arisztotelész is leszögezte, hogy nagy emberek soha nem futhatnak nyilvánosan. Képzeljük el, amint az apa hosszú öltözékét talán megemelve, szaporázza lépteit. A szolgák hada alighanem kuncog a látványon... Az apa később, idősebb fiával kapcsolatos magatartása is rendhagyó: a korabeli étkezési szabályok ugyanis nem engedték meg, hogy a házigazda felkeljen az asztaltól, s duzzogó fia kedvéért kimenjen a lakomáról. Az apa futása azonban csak a kezdet. Amint eléri fiát, nyakába borul, és megcsókolja őt. Nem fordítva történik! Mi ugyanis azt várnánk, hogy a hazavánszorgott fiú zuhan apja nyakába, s csókolja meg őt, a megalázkodás és a kapcsolat felvételének jegyében. Hiszen őszakadt el otthonról, s ő volt az, aki oly gondosan meg is fogalmazta bűnvallását: „Vétkeztem... Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz..." Az apa azonban nem is engedi meg végigmondani ezt a bocsánatkérést. Szeretete a fiú ajkára forrasztja a szót. Az ókori hagyományok értelmében a fiatalabbnak kellett volna az idősebbet, és a szolgának az urát megcsókolnia. Itt azonban ez is fordítva történik. Apéldázat dramaturgiájában a legapróbbnak tűnő események is jelentést kapnak. Az apa kiadja a parancsot: húzzanak sarut a fiú lábára, vagyis nem mezítlábas szolgaként, hanem szabad emberként bánik vele. Ünnepi ruhát is adat rá, ami pedig a díszvendégeknek járt ki. Mindezek fölött pedig gyűrűt húzat fia ujjára, ami az örökségben való részesedésre utal. Vagyis a fiú újra megkapja azt, amit elmenetelekor már magához ragadott, ám aztán eltékozolt. A történet realizmusában nem is tekinthető csodának a nagyobbik fiú tartózkodó és dacos magatartása. Az apa újra vagyont juttat a semmirekellő öccsnek! Ráadásul a hízott borjút is levágja a tiszteletére, amit pedig az igazán különleges alkalmakra tartogattak. A nagyobbik fiú éppen ezen a ponton szólja el magát: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, (...) és te sohasem adtál nekem még egy kecskét sem..." (15,29). Szolgálok neked... Az itt szereplő görög szó a rabszolgák tevékenységére utal, vagyis a nagyobbik fiú éppoly kevésbé volt szabad, mint a bűnöktől megkötözött öccse. Ebben a történetben két elveszett fiú szerepel! Az apa azt szeretné, ha mindketten részt vennének a lakomán, vagyis mindkettő magára találna. így, a szeretet gesztusaival vissza akarja adni először is önmagát, az apát, akit egyaránt elveszítettek. Másodszor is vissza akarja adni önbecsülésüket, harmadszor pedig vissza akarja őket adni egymásnak: testvért a testvérnek. A nagyobb fiú dacosan így fogalmaz: „Ez a te fiad..." (15, 30), vagyis a tékozlóban nem vállalja a testvért. Apja azonban finom intelemmel így válaszol neki: „Testvéred..." (15, 32). A Jézusi példázatnak nem egyik vagy másik fiú a főszereplője, hanem maga az apa. O az igazi tékozló, hiszen bőkezűen, látszólag meggondolatlanul szórja, tékozolja szeretetét. Az apa magatartása éppoly pazarló, mint amilyen az útszélre, a tövisek közé és a sziklás talajra is magot vető gazdáé (Máté 13, 1-8), vagy amilyen az utolsóként munkába állt béresnek is egy teljes dénárt adó munkáltatóé (Máté 20, 1-16).
