Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Ribár János: A kultúra új ösvényei

Egy másik gondolkodó, aki egészen más szellemi háttérrel rendelkezett, más lelki radarral érzékelte a valóságot, név szerint Bergyajev. „Új középkorról" beszélt, amikor kimúló jelenéről és a születő jövőről írt. A történelem menetét korszakok ritmusában fedezi fel. „Megfigyelhetjük a korszakok ritmikus lefolyását és a kultúra típusainak váltakozását - a dagály és az apály, az emelkedés és a hanyatlás, a ritmus és a szakaszosság minden életnek jellemző sajátossága." Pár oldallal később: „Az új korszak megjelenésének egyik ismertetőjele a barbarizálódás". Fejlődéselmélettől megszállt agyunk nagyon nehezen fogadja el a történelmi regrediálódás veszélyének lehetőségét, mert önbecsapásra épülő csalóka vágyunk, hogy mindig többre tartsuk magunkat mögöttünk levő civilizációknál és kultúráknál. Ma az általános gondolkodás a priorija az evolúció gondolata minden szinten. S ez közel sincs így minden szinten, sőt csak kevés szinten van így (pl. a technika szintjén). A technikai haladásnak köszönhetően az ember valóban csodákra képes. Volt egyszer egy nagy jelentőségű ipari forradalom, a múlt század közepe óta pedig a „második tudományos-technikai forradalomról" beszélhetünk. Az atomkutatással behatoltunk a mikrovilágba, az űrkutatással a makrokozmoszba, s mindennek a veszélyei is megvannak. Mellékesnek látszik, de mégsem kiiktatható veszély egy atomerőműben az emberi elem, mert aki tévedhet, az előbb utóbb téved is. De nem ez az igazi veszély még Csernobil után sem, aminek tragédiájáról szerte a civilizált nagyvilágban minimum egy hír erejéig megemlékeztek. Egy végzetesen veszedelmesnek látszó skizofrén helyzet hordozza magában a katasztrófát vagy legalábbis annak veszélyét. Estleges végkifejlete nem csak a kultúra ösvényeit veszélyeztetné, hanem magát a kultúrát is! Ennek a veszélynek pedig a lényege abban van, hogy a minden fantáziát felülmúló technikai-tudományos fejlődés messze megelőzte a mai ember erkölcsi érzékenységét. A technikai civilizáció és az erkölcsi kultúra között /latalmas űr, szakadék tátong. S hátrányos helyzetbe az erkölcsi kultúra került, mert a homo faber benzingőzös vitustáncot jár, s közben nem tud mit kezdeni atomszemetével. Halálos szakadék érzékelhető a technika és a kultúra között, amennyiben a kultúra alatt az erkölcsi értékrendszer világát értjük! Korunk erkölcsi kultúráját látva még ijesztőbbnek látom a helyzetet a szimpla regressziónál. A morális ellentéte az amorális vagy immorális, az erkölcsnek az erkölcstelenség. De itt már - korunkban mindennapi életünk valóságában - nem amorális vagy immorális vonatkozásokról kell beszélnünk, hanem megjelent a morál insanity. Már nemcsak erkölcstelenségről van szó, hiszen ebben az esetben még sejti vagy tudja az érintett, hogy mi ellen vagy mi nélkül cselekszik. A morál insanity esetében azonban már fel sem merül a morál kérdése. Vagyis nem erkölcstelenné válik az ember, hanem erkölcs nélkülivé. Nemcsak a bioszférán kívül tátong űr, hanem bennünk és köztünk is. Az izgalmas kérdés az, hogy ki képes ezt a tágongó szakadékot áthidalni és az egymástól elszakadt dimenziókat egymáshoz újra közel hozni? Erre a kérdésre nyilván mindenkinek van valamilyen válasza. Aligha lehet kérdéses, hogy én - mint teológiával foglalkozó lelkész - miben látom az áthidalás lehetőségét. Nem régen jelent meg magyarul „A világ vallásai - az élő hit megértése" című, eredetileg angol nyelvű könyv Peter B. Clarké szerkesztésében, akinek jeles tudós gárda dolgozott a keze alá. Az olvasmányos, látványos, képi anyaggal rendelkező könyv rövid, de lényegre törő előszavában nagyon fontos megállapítást találunk. „Soha nem volt ekkora szükség egy adott társadalmat alkotó közösségek vallási, következésképpen erkölcsi és kulturális eszményeinek megértésére, mint a 20. század