Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Ribár János: A kultúra új ösvényei

RIBÁR JÁNOS A kultúra új ösvényei Újat keresni mindig akkor kell, amikor a régiek láthatóan csó'döt mondtak. Voltak utak, ösvények, melyekről kiderült az elmúlt évtizedekben, hogy nem vezettek sehová, legfeljebb a semmibe. Tragikus vakság vagy végzetes butaság kell ahhoz, ha akadnak olyanok, akik mégis a csó'döt hozó ösvényeken akarnak tovább vonszolódni. Sokan szóltak korunkban aggódó és intó' szóval, és szólítanak fel megállásra, a helyzet elemzésére. Tapogatózva keresik a jövó'kultúrájának új ösvényeit. Miért kerül eló' újra és újra a kultúra ügye? Mert egyáltalán nem elegendő' számunkra a puszta hominizálódás, az állatvilágból való furcsa és érthetetlen kiemelkedés (vajon akkor mitől emelkedett a most emelkedni nem akaró szellem?), s még csak a humanizálódásunkkal sem lehetünk felettébb elégedettek, legalábbis minimális történelmi ismeretek birtokában nem. Lehet, hogy hominizálódásunk sikeres, bár aggasztó atavisztikus jegyeink kétségeket ébresztenek bennem, s brutalitásunk története ezt csak erősíteni látszik. Tbmbolóan jelent meg modern Európánk világháborúban, szögesdrót kerítéssel határolt lágereiben, gulágokon, s nem is olyan régen még sok ezer kilométeres elaknásított határokon, s voltak, akik parancsra gátlástalanul tüzet nyitottak szabadságra vágyó embertársaikra. Humanizálódásunk igen kérdéses mindaddig, amíg a XX. század tragédiáiból kinövő jövővel kell számolnunk. Mindaz, amire eddig büszkék voltunk - az emberi omnipotenciát magasztalva - most riadalommal, félelemmel, szorongással tölt el minden érzékeny lelkű embert. Kultúránk régi ösvényei? Felettébb érdekes helyzethez érkeztünk, amit ennek a századnak az első felében egy Amerikába menekült német teológus - Paul Tillich határhelyzetnek nevezett. Igaz, ő a maga korára gondolt elsődlegesen, de talán definíciója ránk még fokozottabban érvényes. Nemcsak a múlt és a jövő határán állunk lábunk alatt vulkanikus erők felett, hanem a bármi és a megsemmisülés határán. Nem kell, hogy ez totális megszűnésünket jelentse, csak éppen emberiségünk és emberségünk tragikus regresszióját, azaz megvan a veszélye annak, hogy messze önmagunk szintje alá süllyedünk. Mi az, ami feltartóztathatatlanul kirajzolódni látszik? S ami sajnos fel is írta már magát vérrel a történelem lapjaira és szürke füsttel a kék égre? Napjainkban egyre kevésbé tudok szabadulni a hírhedt filozófus, Nietzsche profetikus alakjától és szellemétől, még ha nem is vallom, hogy hatása alá kerültem volna. De riadtan érzékelem egy-egy mondatának testet-öltő megjelenését. „Minden az eljövendő barbárságot szolgálja, beleértve a tudományt és a művészetet is." Eljövendő barbárság? Nyilvánvaló, ez a kultúra egy alacsonyabb szintje.