Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.
Baán Tibor: Közelítés. Mándy Ivánról
A drámai poénnal végződő novellában - mint ezt megfigyelhettük - a külső és belső valóság egymást magyarázó módon van jelen. Más a helyzet viszont a Kulikabát esetében, ahol a látomás valósággal önálló életre kel. A cselekmény nem sokat mond. Egy kisasszony - így szólítják az árusok - piros kulikabátot akar vásárolni. Látszólag ennyi történik. Valójában egy gyanútlan - talán kicsit akadékoskodó - vevő elbájolása, megfélemlítése, majd engedelmes tárggyá változtatása. Záráskor a lányt, mint „egy üres női ruhát" akasztják a fogasra. Ez a talányos látomás nem lezárja, hanem nyitva hagyja a témát. Talán azért, mert a realitásban fölfedezett irreálist nem lehet és nem is kell magyarázni. A folytatás már az olvasó feladata. Hasonlóan abszurd, irreális mozzanatokkal találkozhatunk máshol is, például az ötvenes évek félelmeit és szorongásait idéző Előadó érkezik, Előadó hazamegy, Előadó eltűnik című elbeszélésekben, ahol az irrealitást a mindenütt jelenvaló erőszak és megfélemlítettség szorongató légköre árasztja. E tragikomikus írásokban a világ tényei és tárgyai félelmetes jelképekké válnak. Például így: „Víz alatti csönd van a lépcsőházban. Elmerült a ház csonka, kiégett emeleteivel." A helyszín a megfélemlítetett Kürti rémületét fejezi ki. Ez az öngyötrő félelem behatol álmaiba is: „Az Elnök elrendelte az atombomba használatát. Az első atombombát Amerika első számú ellenségére, Kürti Bélára dobjuk!" Ez az Örkényt idéző groteszk fordulat, különösen, ha hozzávesszük az elbeszélés {Előadó hazamegy) befejezését, ijesztően sokatmondó: „Reggel, ahogy a takarítónő bejött a szobába, egy megőszült aggastyánt talált az ágyban. Szuszogva feküdt a felöltő alatt és fal pergett az arcára." Vajon lehet-e mást, tárgyszerűbbet és tragikusabbat közölni e korszakról? Az ábrázolás kíméletlen pontosságát csak fokozza, hogy az ijesztően deformálódó valóság és az álom képei összefüggő egészet alkotnak. A konkrét jelentés általános érvényű tanulságokkal szolgál. Tegyük hozzá: egyre megrendítőbb tanulságokkal. Szinte témától függetlenül. Példázhatja ezt a Kabinszúnyogok című kései novella (bár a műfaji határok gyakran elmosódnak), amely a szúnyogok szemszögéből perget le egy hétköznapi jelenetet: „Férfi? Nő? Szinte mindegy. A kabinszúnyogok nem tesznek különbséget. Akadnak persze Ínyencek. Akiknek kedvenc tája egy női mell. Egy meghatóan kedves fülcimpa. Egy férfi büszke homloka. Egy gyerekpopsi. De a legtöbbje igénytelen." A groteszk ötlet mögött nem egyszerűen az évszakok körtáncáról, életünk céltalan jövésmenéséről van szó, hanem az öregedéssel együtt járó elárvulásról és kiüresedésről is. Rejtély ezek után, hogy ez a bohókásan könnyű írás miképp tud ekkora terhet hordani? S ha ezek után Mándy hitére kérdezek rá, akkor egyre gyakrabban gondolok arra, hogy Isten A huszonegyedik utcából (ez a címe az író harmadik regényének), az elérhetetlenségből átköltözött mindennapjainkba. Legalábbis erre következtethetünk Mándynak abból a meditációjából (talán ez a megfelelő műfaji meghatározás), ahol Isten közönséges járókelőként jelenik meg. Elüldögél „egy kávéházi asztal mellett, a vendéglőben, a teraszon, a mozi előcsarnokában, a futballpálya tribünjén, a kültelki templomban". Kérdés, hogy felismerjük-e?
