Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Jeszenszky Géza: Trianon - hetvenöt év távlatából

az 1975-ös Helsinki Záróokmányban, az 1990-es Párizsi Kartában és az Európa Tanács konvencióiban megfogalmazott kisebbségi jogok betartásához, hogy a boszniai borzalmaktól megrettenve az agresszív politikával szemben inkább a békítgetés, mintsem a büntetés politikáját követi. Pedig a megoldás, a megbékélés elvei, mintái és keretei adottak a Kárpát-medencében, a Balkánon, só't a Kaukázus vidékén is. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az önkormányzat, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Ha Magyarország szomszédai az Európai Unió tagjai akarnak lenni, akkor a kisebbségekkel szemben követett politikában szakítani kell a 75 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között. E feszültségeket felelőtlen és valódi eredmények elérésére képtelen politikusok előszeretettel gerjesztik. Az ilyen politika, nem pedig a törvényes, politikai eszközökkel saját fönnmaradásuk biztosítására törekvő kisebbségek veszélyeztetik a stabilitást és gátolják a valódi demokrácia kialakulását. Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő nagyhatalmaknak pedig különleges felelőssége, hogy Trianon legnagyobb kárvallottai, a magyar kisebbségek végre föllélegezhessenek és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon érezhessék magukat. A trianoni döntés utáni egyházi hangulatot jól érzékeltetik a korabeli igehirdetések. Raffay Sándor bányakerületi evangélikus püspök 1921. szilveszter estéjén így prédikált Lukács 15, 8-9 (az elgurult drachma példázata) alapján Tudhat-e a lelkünk könnyhullatás nélkül végiggondolni az év vesztességein? (...) Ti könnyhullató szegény testvéreink, lássátok meg és értsétek meg, hogy a mi ezeréves hűséges anyánk, ez a szenvedésre kárhoztatott szegény Hungária, mindnyájatoknál többet veszített, többet is sirat. Elgurult egy féltett drakmája. És ezt a drakmát nekünk meg kell majd keresnünk! (...) Mert az elveszett kedvesekkel együtt az otthon békessége is elveszett. De hát lehet-e békességes egy otthon, amelybe a gyász beköltözött?! Legyen az családi hajlék, legyen az ország, legyen egyes ember, vagy legyen egész nemzet, nem érezhet addig lelki békességet, nem ismerhet addig megelégedést, amíg van siratnivalója. (...) Mert bizony elgurult a mi békességünknek drakmája! S vele gurult el nemzeti dicsőségünk is. Az a dicsőség, amely nem is volt a mienk. Hitbizomány volt az, amelyet sértetlenül, tehermentesen kellett volna utódainkra hagynunk. Apáink szerezték azt a dicsőséget. Apáink hagyták ránk azért, hogy a mi hűségünkön és becsületünkön keresztül szálljon majd át a késő utódokra. És mi elvesztettük. (...) Pedig ez a drakma páros drakma volt. Az ősi dicsőséghez hozzá volt nőve az, amire mindig büszkék voltunk: a nemzeti önérzet. Ma bizony úgy érezzük, mintha szégyen volna magyarnak lenni. Nemcsak a megveretésnek és a megtiportatásának szégyene és fájdalma miatt. Hanem inkább azért, mert itthon kínosan látjuk, hogy éppen a színmagyarság nézi legközönyösebben a nemzet gyalázatát. Éppen a színmagyarság mutatkozik lanyhának ebben az irtózatos nemzeti nyomorúságban, amely egyenesen az életünket és a megmaradásunkat fenyegeti. (...) Pedig nemzeti önérzetünk elvesztése jövendőnk reménységétől is megfosztott bennünket. Már pedig aki reménységét elvesztijövendőjét kockáztatja. A jövendő gyökérszálai a reménység talajából szívják magukba az életerőt. A jövendők hajélka kettős pilléren épült fel: a reménységen és az akaráson. Akármelyik töredezik meg, inog az épület, düledezik a ház. D. Raffay Sándor: Amit az Úr üzen Budapest, 1930. 126-127. I.