Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 9. (Pannonhalma, 2021)
IV. Szemle
Szemle 207 bániák átvételével, a – tanulmányban „felvidékinek” írt – felföldi, főúri udvari és vándormissziókkal, a tábori lelkészi és udvari kápláni szolgálattal, valamint a fertőző betegek, pestisesek gondozásával. Utóbbi már csak azért is jelentős, mert a vértanúság vállalásával jelentett egyet, amennyiben a lelkipásztor a fertőzésben életét veszítette: ez pedig túlmutat a tanítórendi horizonton. Szubjektív értékelés, de a kötet egyik csúcspontját a néphit és népi vallásosság iránt fogékony olvasók számára Koltai András tanulmánya jelenti a 17. század végi „harmadik típusú találkozásokról”. A piarista rendben meglepően jól dokumentált „kísértetjelenségek” feldolgozása módszertanilag is mintaszerű: rövid teológiai és teológiatörténeti fogalomtisztázás után fordulunk rá a különleges eseményekre, Klement János, Ramanczai János, Kada István és Zwihauer Farkas megjelenésére holta után, valamint a szel lem látó kegyesrendiek tündöklésére és bukására. Történész számára ez az epizód a felvilágosodás kezdetét jelentő eszmetörténeti és teológiai szemléletváltással lekerekíthető, Koltai joggal hívja föl a figyelmet a 18. század első felében kezdődő változásra, amely az ehhez hasonló jelenségeket az orvos- és lélektudományok tartományába száműzte. A tanulmány módszer tani minta jellege ugyanakkor három további irányba is érvényes: egyrészt a rendtörténetírás, másrészt a társadalomtörténet, harmadrészt a teológia felé. A rendtörténetírást tekintve biztató jel, hogy a téma nemcsak a piarista forrásanyagban található meg, hanem például a jezsuitáknál és a pálosoknál is. T ársadalomtörténeti szempontból a 17–18. századi rendi és felekezeti küzdelmek kontextusa miatt érdemel figyelmet , hiszen az itt említett, 1671-es szepesolaszi szentségtörés a korszak rendi-felekezeti villongásainak ékes példája – ismerünk hasonlót Ostffyasszonyfáról (1680), később Kővágóörsről (1749), Vadosfáról (1751) és Gyöngyösről (1752) is. (Az eset leírása nem a tanulmányban, hanem az azt követő katalógusrészben kapott helyet, Hanacius Ferenc több másolatban is fennmaradt rajza is merte tésében.) Teológiai szempontból pedig azért fontos, mert ma az ange lológia és demonológia finoman szólva nem a legnépszerűbb irányzata a katolikus teológiának, holott épp a vonatkozó egyház- és eszmetörténeti, valamint folklorisztikai kutatások előrehaladása miatt volna sürgető feladat, hogy a katolicizmus is letegye saját értelmezését a rokon tudományok eredményei mellé (akár ilyen egyháztörténeti forrásokból kiindulva). Világi hívőként, bölcsész értelmiségiként is kontraproduktív jelenségként ér té kelhető, hogy az egyházi megnyilvánulásokban legtöbbször hallgatás vagy kínos feszengés kíséri az angyalok és gonosz lélek – akár csak leíró
