Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 8. (Pannonhalma, 2020)
I. Közlemények
80 Gereben Ferenc hónapban emlékezetes hatása volt tanítványaira.” Idézzük fel két volt diákja emlékezését: Németh Vilmosné Göndöcz Ilona szerint: „Európai látókörű, nagy műveltségű ember volt. Az itáliai reneszánszban volt otthon különösen.” Egy másik vélemény: „Talán ő volt az egyetlen, aki megpróbált minket önálló gondolkodásra tanítani, a dolgokat saját nézeteink szerint értékelni, s az abban az időben nagy bűn volt. Hogy mit gondolhatsz, azt a rádió, a brosúrák mondták meg. Mi gondolatkonzerveket kaptunk, ő meg friss gondolatokat próbált belőlünk előcsalni. Rákosi Zoltán tragédiája az, hogy rossz időben és rossz helyen próbált meg a saját elképzelései szerint tanítani, s ezt az idegbeteg ember fanatizmusával tette. Kár volt érte, egyetemi szintű oktató volt” – írja Desics Izabella az 50. érettségi találkozójukra. A honlap említett rovatában szerepel Orbán Ottónak egy másik interjúja is (Albert Zsuzsa készítette a Kossuth Rádió számára), amelyben a költő unokabátyja 1950 és 1956 közötti történeteit idézi fel röviden: „Azért rúgták ki Erzsébeten, mert Giotto-képeket mutatott a lányoknak. Sztálinvárosba ment figuránsnak, ott súlyosan megbetegedett (átugrott egy árkot, és akkor meg mozdult benne az a golyó, amit 1944-ben a nyilasok lőttek bele, amikor szidta őket). A Lukács-fürdő kórházába került, ahol Pártos Aliz (Bernáth Aurél festő felesége) betege volt, és ő észrevette, hogy kiváló, nagy tudású ember, és fordításokat szerzett neki. Erősen belekeveredett ’56-ba, ezért az ávó kereste. A Kodály köröndön lakott, a háznak két kapuja volt, az egyiken bementek az ávósok, ő kiment a másikon. 1944-ben jót tett valakikkel, azoknak volt egy mozdonyvezető rokonuk, az eldugta a mozdonyban, úgy vitte ki Bécsbe.” Orbán Ottónak van egy verse húsz évvel idősebb unokabátyjáról,133 álljon itt néhány részlete: Most megidézem őt, fehér fogát, feketén lobogó haját. Jöjj, romlás földrázó szelleme, Rákosi Zoltán! Jöjj, apám helyett apám, Zoli! Az Eötvös-kollégium nem húzott merev határvonalat az őrült és az őrülten tehetséges közé – a határ abban az évben egy térdeplős templomi pad volt, melyen ő római ösztöndíjasként négy órán át feküdt hanyatt, s bámulta a főhajó festett mennyezetét, hogy elmélyedjen a freskófestés titkaiban. (...) 133 Orbán (1992), 19–20.
