Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 7. (Pannonhalma, 2019)
IV.Szemle
Szemle 229 Csernoch János halálát követően a Szentszék és a magyar kormány álláspontja az utódlás tekintetében gyökeresen eltért egymástól. Ebben a helyzetben esett a Szentszék választása a bencés kánonjogászra, akinek neve – a kormány részéről – már felmerült néhány hónappal korábban, Prohászka Ottokár halálakor a székesfehérvári püspöki szék betöltéséné l. Serédi Jusztinián így mindössze negyvenhárom évesen – mindenfajta egyházkormányzati (és politikai), illetve érdemi lelkipásztori tapasztalat nélkül, de kiterjedt vatikáni kapcsolatrendszerrel és tudományos munkásságából fakadó tekintéllyel – bíboros, Esztergom érseke és a magyar katolikus egyház prímása lett (Vaszary Kolos után a második bencésként). A szerző a hercegprímási tevékenység egyes aspektusait a kronologikus rendhez lazán kapcsolódó tematikus fejezetekben dolgozza fel. Elsőként az egyházigazgatástörténeti kontextust vázolja fel, a prímás egyházjogi és a hercegprímás közjogi helyzetét járja körül, majd Serédi személyiségének és kapcsolati hálójának rekonstrukciója következik. A további fejezetekben tárgyalásra kerülnek olyan, az egyháztörténet keretein túlmutató témák, mint a visszacsatolt felvidéki területek egyházkormányzati és birtokügyei, illetve a hercegprímás földkérdéssel, a kormányzó utódlásá val, valamint az antiszemita törvényhozással és a magyar zsidóság üldözésével kapcsolatos állásfoglalásai. Serédi kinevezésekor a „Vatikán emberének” számított, olyannyira, hogy bíborossá kreálása után Klebelsberg kultuszminiszter hűségnyilatkozat aláírását követelte tőle. Elmélyült kánonjogászi munkássága nyomán tökéletesen tisztában volt prímási és hercegprímási jogaival. Ennek szemléltetéseképp említhetjük, hogy az amúgy a konfrontációt lehetőség szerint kerülő főpap a harmadik zsidótörvény tárgyalásánál a Felsőházban nyilvánosan hangot adott a kormánnyal szembeni elégedetlenségének, amiért az megszegte a hercegprímással való konzultáció szokását. Szemben akár elődjével, akár utódjával, nem volt politizáló főpap, a hercegprímás közjogi helyzetét kötelességként fogta fel. Hasonlóan a kánonjogászprímásra jellemző az az epizód, amikor a második bécsi döntést követően a (Ferenc pápa által idén boldoggá avatott) Iuliu Hossu 1 kolozsvár–szamosújvári és Alexandru Rusu máramarosi görögkatolikus püspököknek bizonyította meggyőzően az esztergomi érsek prímási főhatóságát az északerdélyi román görögkatolikus egyházmegyék fölött. A Horthyrendszer egyik legjellegzetesebb „neobarokk” sajátosságaként jelent meg a felekezetiség princípiuma. Serédi ebben a tekintetben kimon1 A kötetben az in pectore bíboros neve „ Hossu Gyula” alakban szerepel. A személynév „ma gyarítása” gyakori pontatlanság a magyar történetírásban.
