Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 5. (Pannonhalma, 2017)

III. Forrás

A naplófüzetből kigépelt lényeges részek, 1942–1944 285

Egyelőre ma még magyarul prédikáltam, és énekeltünk is. – Dom Domingos Silos Schellhorn bencés apátúr megmutatott egy levelet, amit a Rióban széke-lő nuncius küldött neki: Kelemen Krizosztom főapát jóváhagyja minden olyan intézkedésünket, amely az apátúr és az érsek úr tetszésével találkozik, sőt még az esetleges hazatérést is. – Gondolom, főapát úr meg van ijedve esetleges hírek miatt, amelyek felnagyítva érnek el hozzá.

Apostol János templomában brazil protestáns lelkészek meghívásával elő-adásokat tart. Magyar alig van; mutatványszám – mondják. Apostol különben most tartja, ünnepli tízéves brazíliai itt-tartózkodását és munkáját.

November

Halottak napi sírszenteléseken, ill. áldásokon voltam kint a Quarta Parada-i temetőben. Jó 35-en jöttek össze. Az egyik asszony megijesztette a kis ma-gyar csoportot, mivel valamelyik őr megkérdezte, hogy ez a magyar pap mi

-ért gyűjti itt össze a magyarokat. Előzőleg hiába volt figyelmeztetésem, hogy ne igen beszélgessenek hangosan magyarul egymás közt, amíg megyünk egyik sírtól a másikig. Most lecsendesedtek, nem is beszéltek többé.

Késő du. és egész este Balázs Péter volt kint nálunk. Már sokszor voltunk együtt. Szimpatikus ember. Egy időben jött ki Brazíliába velem és Aurelián-nal. Édesanyja még 1939-ben írt nekem levelet, hogy vigyázzak a fiára, stb. Írtam neki megnyugtató sorokat. Jó ötven évvel később Péter megmutatta nekem anyjához írt levelem. A mama ugyanis közben kijött ide. Fiához. – Elő fog kerülni: én temettem el. Péter mindvégig hősiesen megállta a helyét. Ne-mes lelkű ember volt mindig, rengeteget segített a magyarokon, de másokon is, mihelyt abba a helyzetbe került, hogy segíthetett. 1942. nov. 1-jén biztosra mondta, hogy a németek már elvesztették a háborút. Igaza is volt.

Feljegyzem itt, mivel megkapó eset: Benák István, egészen fiatal ember, súlyos állapotban van. Menjek. Sajnos, nem tudom e kis feljegyzés szerint, mi is volt a baja. Húsz perc alatt ott voltam – írom itt fel, tehát közel kellett, hogy lakjék. Már halott volt. Anyja mondja: fiam utolsó szavai ezek voltak: Anyukám, ugye nekem még nem kell meghalnom? A jó Isten nem akarja még halálomat!

E hó hatodikán az van feljegyezve naplómban, hogy volt Árpádház-ülés, és csak annyi, hogy Apostol beszámolt, milyen szép ünneplésben volt része 10 éves munkálkodása alkalmából. Battay beszélt, Berger fiú hegedült és Hajdú Vera zongorázott.

Ismét erősen elővett fóbiás kényszerképzetem, hogy belesülök, ha beszél-nem kell, vagy valamit is felolvasnom. Ez a fóbia kísér egész életemben. Most, 1992. febr. 9-én gépelem ezt itt: évtizedeken át kísért végig, sőt még most is megvan. Mint Szent Pálnak is megvolt valami tövise, ami nyugtalanította életében, nekem is! Bízom benne, hogy mint Szent Pálnak megadatott az Úr