Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
IV.Szemle
354 SZEMLE E kérdés a Magyar bencések prédikációi... című, kéziratos szövegek megjelen tetésénél már a célkitűzés egyik sarkalatos pontjává, emellett a bevezető tanulmány igen szerencsés kiindulópontjává vált. Szerencsés, mert ennek mentén haladva a tanulmányíró filmszerűen eleven képet helyez az olvasó elé a gyűjtemény azonosítható szerzőinek alakjáról, a rend korabeli dunántúli helyzetéről, a prédikációszerzés lehetséges folyamatáról, az elmondás feltételezett körülményeiről, időtartamáról, a prédikációk valószínűsíthető mintáiról. Maga a kötet a Budapesti Egyetemi Könyvtár 163. jelzetű, 72 beszédet tartalmazó kéziratos kötetének 20 darabját adja közre. Ezek közül Szelestei N. László tizenkét beszéd szerzőjét tudta azonosítani, köztük Gencsi Egyed főapátot, Csernátoni Miklóst, Fábri Kolumbánt, Földes Rupertet. A beszédeket 1662–1717 között mondták el. A kiadás legfőbb érdeme – túl azon, hogy kísérletet tesz a nem mindenki által hozzáférhető kéziratok népszerűsítésére –, hogy könnyen követhető, világos jelöléssel mutat rá a szövegek mintáinak, forrásainak sorok között fellelhető nyomaira. Amennyiben csak a megjelent húsz szöveget tekintjük, azokban leggyakrabban Pázmány Péter prédikációit és Landovics István Novus succursus című kötetének beszédeit használták fel, de a teljes gyűjteményben forrásként utalnak még Alexander Calamatusra, Johannes Ludovicus Schönlebenre és Telegdi Miklósra is. Az pedig, hogy ezek az átvételek és minták milyen gyakorlattal kerültek be a beszédekbe, további kutatás kérdése. Vitára adhat okot a kötet formailag szembetűnő jellegzetessége: a korabeli helyesírás tükrözése (vagy nem tükrözése) és a nyelvjárási sajátosságok elhagyásának mértéke. A régi magyarországi szövegek közlése kapcsán egyre gyakrabban felmerülő (és megegyezést talán soha nem eredményező) kérdésben Szelestei Nagy László ebben az esetben is azt az elvet tartotta szem előtt, amelyet valameny nyi kiadásában (lásd még: Régi magyar prédikációk 16–18. század ): a könnyebb olvashatóság, a közérthetőség szempontjait. Ennek érdekében a szövegeket mai helyesírással olvashatjuk a következetlen központozás és ékezethasználat javításával. Ezt azonban nem róhatjuk fel hátrányként, hiszen a kiadó – minden vitát megelőzendő – célkitűzése alapján nem kritikai kiadást tervezett, hanem ameny nyire ez lehetséges, betekintést a prédikációkészítés folyamatába, közelítést a prédikációszerzés, prédikációfűzés módjához. A 20. századi magyar irodalom esetében semmiképp sem kérdőjelezhetjük meg a kritikai kiadások szükségességét. A nem „hivatásból olvasók” számára is ismert szerzőknél gyakran nagyobb szükség van az eredeti szöveghez való ismételt visszatérésre, szövegbírálatra, mint újabb és újabb, a kritikai és népszerűsítő kiadás határán álló megjelenésre. A prédikációirodalom azonban a Lukácsy által
