Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
III.Forrásközlések
A SZOCIÁLIS TESTVÉREK TÁRSASÁGÁNAK KRÓNIKÁJA 321 [Néhány menekült találékonysága] December: Csak nagyritkán sikerült a testvéreknek óriási utánajárással, futko sással, szaladgálással, követségek, nunciatúra után egy-egy deportáltat a határról kimenekíteni. Egyesek egészen rendkívüli módon szabadultak. Egy leplombált vagonba zárt férfi úgy szökött meg, hogy a legelső alkalommal, amikor az egyik állomáson a vagont egy pár percre kinyitották, hogy a hullákat kidobják – ez még a forró augusztusban volt, amikor a kocsisor bűzlött már –, ő is kiugrott azzal az ürüggyel, hogy a hullákat segít eltakarítani, s felugrott egy visszafelé induló, trágyát szállító vagonra. Belefúrta magát a trágyába és úgy sikerült visszajönnie felismerhetetlenül szennyesen. – Egy másik deportálttal való találkozásom az Anyaházba menekült fiatal anyával volt, karján csecsemővel. Fiatal arcán a vonások fájdalmassá torzultak az átélt út elcsigázottságában. Ekkor már 36 órája nem aludt, nem evett. Szédülten ölelte magához a gyermeket. Napokig nem adott hangot magából. De ezek az idők tragikomikus helyzetet is teremtettek. Natália testvér beszéli, hogy egy zsidószármazású, de katolikus vallású férj és feleség hamis iratokat szereztek be. Az asszony hónapos szobát bérelt, férje, mint fiatal ember kezdett nála látogatásokat tenni, udvarolt neki, és egy idő múlva polgári házasságot kötöttek. Most boldogan élnek tovább, mint férj és feleség, csak éppen a nevük más... A másik eset egyházjogilag kissé labilis alapon nyugszik. Egy fiatal jóarcú nő áliratokkal férjhez ment egy rokkant katonatiszthez, aki igen szereti feleségét, de nem sejti, hogy feleségének más az igazi neve, és hogy „kétes” származású. [Reménysugarak] December 8. Este 11 órakor újból becsengettek a nyilasok . Voltak vagy 15-en. Az Anyaházban egyetlen inspekciós rendőr. Megfenyegették, hogy lelövik, ha nem engedi be őket a házba. – Jól fog állni maguknak, hogyha egy magyar rendőrt lelőnek, csak ennyit mondott, megvetően végignézve a felelőtlen alakokat. Ezek hosszú orral távoztak. A magyar rendőrt nem vitte rá a lelkiismerete és becsülete a rendház iránt, amely előtt ő állt őrt, kiszolgáltatni azokat, akik ma éjjelre rá voltak bízva. Ezekből az infernális időkből három fénysugár is felvetődik emlékezetemben: – Az egyik a budapesti rendőrség hűséges jószívűsége. Talán az egyetlen, ami tisz ta emberséget vitt át akkor, amikor minden törvényszerűség felbomlott ebben a jellemtelen városban.
