Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
II.Közlemények
234 GEREBEN FERENC Hogy ez a jó kapcsolat továbbra is megmaradt, arról mi, tanárunkhoz visszavisszalátogató egykori diákok is tudtunk (egyszer levelet is küldött velem Marótinak, aki akkor a Gondolat Kiadóban dolgozott). Főleg akkor mesélt róla, amikor a hatvanas években Maróti publikálni kezdett és bekapcsolódott a „két kultúra” (a természettudományok és a humán kultúra) kapcsolatát feszegető vitába, amely nek híre (mint láthattuk) az 1963/64-es pannonhalmi magyar szakkörbe is eljutott. A regény valóságtartalmának vizsgálata természetesen nem a mi feladatunk, de az utókor számára érdekes taulságokkal szolgálhat az itt teljes terjedelmében közzétett levélváltás, amely a mély szerzetesi és paptanári elkötelezettséggel rendelkező Cziráki László és az új életet kezdő, az egyháztól eltávolodott író között 1969-ben zajlott.34 Először Cziráki szólítja meg az írót (egykori valódi, majd regénybeli szerzetesnevén) és gratulál regényéhez, nem csak mint irodalmi műhöz (amelyet gondosan elemez), hanem mint olyan gondolati teljesítményhez, amely az egyház pozitív irányú változását is elősegítheti. A levél a gratuláción túlmenően magánjellegű vallomást is tartalmaz: Cziráki elárulja, hogy volt egy időszak növendék korában, amikor ő is majdnem elhagyta a rendet. Az ókonzervatív és az „új teológia” küzdelmét saját életére is kiható drámaként írja le, az előbbi mellett állást foglaló Humani generis enciklikával (1950) együtt, és Teilhard de Chardin jezsuita teológus modern nézetei mellett kötelezi el magát. (Ezt előttünk, tanítványai előtt is többször megtette.) És ezt a levelet annyira fontosnak tekinti, hogy elteszi a másolatát (ezért nincs aláírva!), így maradt ez is ránk a hagyatékában, Maróti válaszával együtt. Az író válaszlevelében a megszólításból (mint az egyik idézett regényrészletből is) kiderül, hogy már fiatalabb növendéktársai úgy szólították, mint később a diákjai. Maróti elfogadja a gondolatot, hogy erősen kritikus művével voltaképpen szolgálatot tett az egyháznak, amelytől ő már „messzire sodródott”, de amelynek mégis sokat köszönhet. Sejti, hogy akaratán kívül többeket megsértett. „Mindenesetre szeretném, ha könyvem az értelmes öntisztulás folyamatának egyik serkentője lenne abban a kis közösségben, amelyhez másfél évtizede – hidd el: csupa jószándékkal teli – magam is tartoztam, s amely a maga belső törvényei szerint szükségképpen kivetett magából.” A levél rendkívül barátságos, kifejezetten szeretetteljes, és az utóiratban szóba kerül Söveges Dávid is, akivel – ahogy a levél címzettjével – az író szeretne személyesen is találkozni. 34 PFKK BK, 1022/1./3.
