Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
II.Közlemények
228 GEREBEN FERENC átélhetőség lehetőségével párosultak. Azt tanította, hogy az élet dolgainak, így egy írói életműnek és egy irodalmi alkotásnak is megvan a maga jól kielemezhető struktúrája, de a befogadói szubjektum teremtő erejét, értelmezési szabadságát is tiszteletben tartotta, olyannyira, hogy egy-egy merészen individuális olvasatot is nagy lelkesedéssel tudott fogadni. Egyes házi dolgozatokat novellaként, sőt versben is meg lehetett írni nála, s ha sikeresnek tartotta a próbálkozást, fel is olvastatta. Józan és kiegyensúlyozott volt a memoriterekről vallott nézete is. Meggyőződése volt, hogy ha életre szólóan nem zenélnek bennünk maradandó verssorok, szegényebb lesz nem csak az irodalom-fogalmunk, hanem maga az életünk is, ezért rendszeresen kaptunk verstanulási feladatokat. Ugyanakkor nem akarta teletömni a fejünket túl sok memoriterrel, hogy a biflázás ne tegye tönkre az élményt. (Voltak hosszabb versek, amelyekből csak egy-két versszakot taníttatott meg velünk.) És ami nem utolsó szempont: mindenkori diákjaival általában sikerült megszerettetnie az irodalmat és az olvasást! Ő maga is, amikor tehette, mindig olvasott, amikor a stúdiumainkat felügyelte, ennek rendszeres tanúi lehettünk: ha nem breviárium, akkor valamilyen szépirodalmi mű volt a kezében. (Jól emlékszem, hogy egy ideig Heinrich Böll Wo warst du, Adam? című regényét olvasta, beszélt is nekünk az íróról.) Egy későbbi, győri óralátogatásom emléke, hogy a magyaróráját a gimnázium ifjúsági könyvtárában tartotta, ahol a tananyag „mellékleteként” büszként mutogatta a gyerekeknek a könyvtár tulajdonában lévő első kiadású Kazinczy- , Kisfaludy- és Berzsenyi-köteteket. 27 Mind Pannonhalmán, mind Győrben huzamosan ő vezette a diákkönyvtárt, így a diákság általa nem tanított, szélesebb köreihez is el tudott jutni. Hatókörét erősítették és tágították egyéb feladatai is: évekig vezetett irodalmi szakkört, szerkesztett irodalmi faliújságot, rendezett irodalmi-művelődéstörténeti vetélkedőket, szavalóversenyeket. Az általa szervezett vetélkedők nem hasonlítottak a mai televíziós kvízműsorokhoz: a többfordulós feladatsorokat írásban, nemegyszer hosszas könyvtári utánanézés (hogy ne mondjam: kutatás) után lehetett megoldani. Ez a nemes játék együttesen mozgósította a diákság vetélkedési vágyát, felfedezői kíváncsiságát és kreatív fantáziáját. Mindezen tevékenységének a Főapátsági Könyvtárban őrzött hagyatékában nagyon sok dokumentuma van, ezek elemző bemutatása külön tanulmány feladata lenne. Itt most csak néhány rövid idézetre van helyünk. A „Magyar szakkör 1959. X. 2. Alakuló ülés” fejlécű egyoldalas gépirat 28 mindjárt az elején lapidáris stílusban összefoglalja az alapító szándékot: „Az iskolai órákon mindig azt érezzük, hogy az iskolának tanulunk. A szakkör közvetlenül az életre tanít. Ide a kedve hozza az embert...” Sajátos kordokumentumként a szakkör célkitűzésé-27 Ezt a könyvtárt ma már Cziráki László Diákkönyvtárnak hívják. 28 PFKK BK, Uo.
