Surányi Dezső: A ceglédi éden képei. Barangolások A Dél-Pest megyei kistájban (Cegléd, 2008)

Városlakó denevérek

azért vannak „taxonómiaiig gyengén képzett vadászok” is, akik figyelmetlenségből meglövik társukat, vagy épp védett állatok elejtésével okoznak nagy bajt. A tennészet rendje nem érzelmi alapon működik, hiszen szárazságban a mezei nyúl magára hagyja a kicsinyeit, s nem szoptatja azokat tovább, a fácán is ilyenkor felejti el szülői hivatását. Amikor a vadászat és a vadak kapcsolatáról biológiai, ökológiai szemlétében akarunk valamit írni, ezeket az evidenciákat is szükséges figyelembe venni és mérlegelni.

Mit kínálhat a vadásznak, s milyen esélyt a vadaknak olyan vidék, mint Cegléd környéke, mert gazdasági haszon ide, haszon oda, csak akkor fogadja el a társadalom, ha a biológiai hasznosság és a lehetséges károk kiegyenlíthetők. Mert a túlzott vadállományt jelezheti a sok vadas baleset a közutakon, a járványos betegségek elterjedése a vadak körében és természetesen a sok vadkár. Ilyenkor a társadalom okkal reméli és igényli, hogy a vadász, ha ilyen a passziója, akassza a puskát a vállára és tegye a dolgát. Balesetmentes és ökológiai-biológiai igényességű vadászatokhoz mindig szurkoló vagyok, mint a túlzottá váló halfajokra irányuló halászatokhoz, pecázásokhoz is.

E passziók jó célt is tudnak szolgálni, persze nem sunyi módon hurokkal, vagy védet állatok lepufogtatásával, illetve kézigránátos halászattal próbálkozva. Annak a természet léptékű vadgazdálkodáshoz, vadászathoz semmi köze. Az új ceglédi múzeum (Természetrajzi, Vadászati Múzeum és Oktatási Stúdió) - köszönet érte Újházi Györgynek - e szemléletet jól tükrözi. Milyen fajok vadászhatok errefelé, merülhet fel a kérdés az Olvasóban.

A következőket emelem ki, mint meghatározott időszakban vadászható fajokat: aranysakál (Canis aureus), balkáni gerle (Streptopelia decaocta), borz (Meles meles), dámvad (Dama dama), dolmányos varjú (Corvus cornix), fácán (Phasianus colchicus), mezei nyúl (Lepus europaeus), mosómedve (Procyon lotor), nyestkutya (Nycterentus procynoides), őz (Capreolus capreolus), róka (Vulpes vulpes), szajkó (Garrulus glandarius), szarka (Picapica), tőkés réce (Anasptatyhynchos), üregi nyúl (Oryctolagus cuniculatus) és vaddisznó (Sas scrofa).

Természetesen ne gondolja senki, hogy a Természet c. sorozat (amely a Ceglédi Kék Újságban jelent meg) írója szereptévesztésben van, korántsem erről van szó, hanem arra igyekszik hangolni az embereket, hogy értsék meg a vadászatnak a lényegét, mint ahogy a vadászoknak is meg kelt érteni az alapvető természetvédelmi érdekeket. Valójában azok a vadászok a szimpatikusak nekem, akik a vad leterítésének öröme helyett a cserzett arcuk adta keretben, a tekintetük és beszámolójuk arról szól, hogy kék vércsék tanyáznak a Kaszáló-erdőben. És lépjünk! 1986-ban történt, s 1990-ben megyei védettséget kapott, nem pedig, akik most maguknak tulajdonítják e dicsőséget, hiszen a rendelet szövegét magam terjesztettem elő a Megyeházán), védelem alá kellene helyezni a Sári-gyepet (mert bejárnak oda a túzokok, ez is legalább másfél évtizede megfogalmazódott kérés volt „puskás embertől”).

37