Surányi Dezső: A ceglédi éden képei. Barangolások A Dél-Pest megyei kistájban (Cegléd, 2008)
Pókbangó, Ophrys sphegodes
A gyurgyalag, Merops apiaster színpompás tollazatú, a háta vöröses és kénsárga, a kézevezők és a farka pedig kékeszöld. A madarak torka fénylő ósárga, a mell és a has tollazata fémes zöld színű. A szeme kárminpiros, s legalább olyan éleslátású, mint a legtöbb ragadozó madár. Szüksége is van erre, mert a gyors röptű, hártyásszámyú rovarokat nem könnyű görbe csőrrel elkapni. E találkozásokat így a poszméhek, dongók, legyek, szitakötők és méhek egyaránt bánhatják. Már az ókori görögök ismerték e fajnak a szokásait, így méheket sohasem telepítettek fészkelő helyük közelébe. Igen, mert fogyasztanak háziméhet is, de messze nem annyit, mint azt elrettentésképpen - egyes méhészeti szakírók állítják. Különben a begyvizsgálatok állítólag objektív adatai csak a gyurgyalagok elpusztítása után végezhetők e 1. Viszont minden kifejlett példány, fióka, sőt tojás elpusztítása 100 ezer forint eszmei értéket képviselő bírságot von maga után. A gyurgyalagok egyik legnagyobb hazai fészkelő telepe található Ceglédbercel-Albertirsa határútjának számító Vitéz-ároknál. Amúgy hím és tojó színben nem különbözik, csak mindkettő a fiatal madártól tér el. A szülők egyaránt ülik a tojást, felváltva járnak táplálkozni. A fészekben 6-8 tojás található, a falbeli folyosó 140-160 cm hosszú, belső vége kiszélesedő és bélelt. Három hét után kelnek ki a fiókák, ugyanennyi idő szükséges ahhoz a fejlettséghez, hogy repképesek is legyenek. Vitéz-ároknál 50-60 pár gyurgyalag pár költ jobb években, ez is a fokozottan védett területek közé sorolandó, sürgősen. A faj vitalitását jelzi, hogyha valami miatt a löszfal leomlik, akár egyetlen talajmaró kanálnyi földmélyedék falában is képes új fészkelő üreget készíteni. 4-5 fiókát is felnevelhet egy szezonban, de a trópusi Afrikáig számtalan veszély (hirtelen fagyos idő, vadászata) miatt olykor alig növekszik állománya. A gyurgyalag május végétől (Orbán-nap) Szent Istvánig (aug. 20.) vannak hazánkban, a későbbi „égi látványok”, a talajon diadalmasan szedegető csapatok olykor már távoli helyekről idehúzódó és továbbvonuló madarak. Fokozottan veszélyeztetett faj, így méhészek figyelem! - az ókori gazdasági és természetrajz írók tanácsát nem árt megfogadni... Az Ibériai-félszigettől az Urálig, Kisázsián át Kasmírig költ, újabban megfigyelték, hogy kisebb kolóniái már képesek Dél-Afrikában is szaporodni. Talán megváltozik az évezredek alatt a génekbe foglalt üzenet, s akkor pedig netán elveszítjük a legszínesebb költő madarainkat? Elcsábulnak, mint Közép-Európában a mediterrán tájaktól ideszokott feketerigók, amelyek már nem is költöznek. Ki tudja? Viszont a tatár, török népdalok megénekelt gyurgyalagjai legalább annyira pompásak, mint a madarak tollazata. Nálunk ez csak vizuális emlék maradhat, főleg ha kivesznek? CKU 1997.5 (49): 10. 19
