Surányi Dezső: Éden a Duna-Tisza közi Pest megyében. Cegléd és környékének természetvédelmi értékei (Budapest, 1992)

II. fejezet: Védett fák Cegléden és Délkelet-Pest megyében

hangvételűnek tekinthető a Ceglédi Hírlap 1943. évi 11. számában írottak. Öreg galagonyák, fűzek, rekettyék, idős tölgyek, kőris- és nyárfák estek áldozatul a régi pusztításoknak. A Gerje mellett a századfordulón pusztították ki az utolsó tölgyfákat, amelyek alól azóta a gyöngyvirágos szőnyegek is eltűntek.

Viszont bizonyos településnevek őrzik a történeti növénytakaró emlékeit, mint Cserő a csertölgyet idézi, vagy Monor, Cegléd és Nagykőrös példája. Monor neve még Kiss Lajos két kiadást megélt történeti földrajzi név szótára szerint sem azonos értelmet kap, mégis az 1055. évi Tihanyi alapítólevélbeli munorau, monorau, azaz mogyoró régies alak szerint növényre gondolhatunk. Monor alakban említi már egy 1398. évi keltezésű Zsigmondkori oklevél, ismételten ugyanez olvasható az 1401. évi okiratban is. Török eredetet feltételeznek egyes nyelvészek - magyar névadással, sőt, a szláv eredeztetés is felvetődött (vö. Bártfai Szabó, Kniezsa, Györffy és mások munkáival).

Nagykőrös a Bor-Kolán nemzetség szálláshelye volt, így érthető az 1266-beli irat szerint az „in silva Kalangueresy” alak értelme. A város elnevezése régtől nagy-előtaggal szerepel, 1467-ben kelt oklevél szerint Naghkewrews (vö. Csánki, Pais, Virágh, Györffy írásaival). Az okleveles adattárban Chegled szó 1290-ben jelenik meg először, lényegében egy fűzfajt, a Salix elaeagnifoliát értik alatta: magyarul cigié, cegle, vagyis olyan terület, amelyet ciglefüzes, bokros vidék jellemez. Először Csánki, majd Simonyi, végérvényesen Pais Dezső a Magyar Nyelv lapjain írta s zárta le a kérdést; nemrégiben Tóth ismét foglalkozott a Cegléd név eredeztetésével a Honismeret egyik számában.

Az előbb nagykőrösi felelőtlen favágást említettünk, de a babonás hit miatt kivágott Farkasakasztó körtvély (ugyanis állítólag valaki felakasztotta magát rá, ezért volt a „népítélet”) elpusztítása sem volt kevésbé hiábavaló. A 40-es években Cegléden történt: „...egy buzgolkódó városi tisztviselő vágatta ki (a kétágú cserfa óriást), mert beleesett egy újonnan kitűzött út (Kámánban) szabályzati vonatkozásába.” Szomorú dolog felidézni a Rákóczi úti Aranyudvar helyén állott hatalmas platánfa kipusztítását is, amelyet ugyanúgy meg lehetett volna menteni, mint a Szent Imre herceg utcai tölgyet. A Budai úton és a Csemői műút mellett díszlő évszázados nyárfák illegális és felderíthetetlen kivágásait ugyancsak nagy veszteségnek érezzük, mint azt, hogy a fehér fűzek a Hattyú utcában, s a Béke téren megsemmisültek.

A kipusztult, kipusztított erdőrészek sem hagyhatók említés nélkül, ugyanis a Bokros, Tazerdő, Kappanhalma és Kámán tölgyesekben voltak gazdagok, mint ahogy a körösi erdők legfőbb értékei ma is a homoki töl-74