Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

nek végcélja: életre nevelni! Józan ésszel, okos pedagógiával.

A munka «mámorával^.

A monori középiskolában nem ismerik a fegyelmit és a bukást.”

MINISZTERI VENDÉG

Ennyi „jó szó” után nehéz már újat és lényegesen többet mondani akár Oláh Istvánról, akár az iskolájáról, amelynek minden téglájához, minden fájához, minden satupadjához megannyi emlék kötötte.

Legfeljebb még egy, két esztendővel ezelőtti találkozásunk emlékét idézném, amikor Ilku Pál művelődésügyi miniszter látogatta meg az iskolát.

Egy apró, de mégis igen jellemző epizóddal kezdődött ez a látogatás.

Álltunk és beszélgettünk a zsibongóban, amikor egy újdonansült gimnazista — megfeledkezve a miniszteri vendégről — a megszokottnál hangosabban csörtetett le a lépcsőn. Oláh István odapillantott a fiúra és csak ennyit mondott nagyon csendesen:

— Eredj már föl, fiam, az emeletre és gyere le megint, de úgy, ahogy az itt szokás. — Azzal már oda se nézett, beszélgetett tovább vendégeivel. A gyerek meg fölment — talán egyedül én figyeltem rá —, lejött, várta a fejmosást, amiért megfeledkezett magáról, vagy legalább annyit, hogy: „No, ugye, tudsz te rendesen is járni!”, de az igazgató már meg sem fordult, mintha nem is emlékezne semmire.

S később, amikor sorra látogattuk az osztálytermeket, mindig hátramaradt és a szót, a kalauzolást is átengedte az éppen ott lévő tanár-kollégának: hadd mondja ő, amit mondani akar, hadd arassa le ő a miniszter elismerő szavait, dicséretét. És sem egyikben, sem másikban nem volt hiány.

45