Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

tétellel volt hajlandó önmagáról vallani, hogy becsukom a jegyzetfüzetemet, leteszem a toliamat és csupán „beszélgetünk”. Beleegyeztem, ismerve ilyen dolgokban makacs természetét, arra azonban már nem vonatkozott a kikötés, hogy még az állomáson — a vonatra várva — jegyzeteket ne készítsek beszélgetésünkről.

Feljegyzéseim nem összefüggőek — beszélgetésünk egyegy érdekesebb epizódját vetettem papírra csupán, összességükben mégis telejes képet adnak Oláh István 1945—1946-ban végzett munkájáról.

„Minden, amiről csak álmodtunk a felszabadulás előtt, akkor megvalósíthatónak látszott. A megyeháza volt a hivatali központ. Egy romos szobában gyűltünk össze, azt neveztük ki a kultúra főhadiszállásának. Nem hivatalunk volt, hanem mozgalmi, agitációs ás szervezési közont. A sántalábú íróasztal mögött legfeljebb az ügyeletes ült. Éjjel-nappal jártuk a megyét, havonta nyolcvan-száz helyre is ellátogattunk . .

„Járjuk a megyét. Éjszakába nyúló estéken dagasztjuk a tanyavilág, az elzárt falvak sarát. Ülünk a nagyvárosok fényes és szép kultúrházaiban, hallgatjuk a viskókban, rozzant iskolákban, petróleumlámpa körül a könyv fölé hajló újgazdák vitatkozását. A lélek, a megtáruló, az ébredő, a többélevő lélek igénye fényesedik a szemekben. Ugyanaz a fény üzen a szemekből a mécs világánál, mint a villanyégők vakító fényében.”

„Vácrátóton télvíz idején kerestem otthonában egy este a népművelési felügyelőt. Sötét volt a lakásán. A kopogtatásra a felesége szólt ki s közölte, hogy a férje az iskolában van. Ott találtam rá. Sapkában és bekecsben ült a hideg teremben, petróleumlámpa mellett. Vagy tizenöt parasztember ülte körül. Beszélgettek. Nem fogyott el a szó, nem fogyott el az érdeklődés. Mikor később hazafelé indultunk, az idős tanító

27