Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegye történetének foglalata
történetére. Árpád nemzetsége családi birtokának tekintette ezt a helyet, utódai, királyaink családi uradalomként kezeltették és így Csepel kezdettől fogva a várispán vezetése alatt levő vármegyén kívül álló terület, külön önálló ispánok felügyelete alá került és mig a vármegye többi területén kifejlődik a nemesi önkormányzati vármegyei élet, addig Csepel külön ispánok alatt külön közigazgatási életet él. A csepeli ispánság joghatósága nem nagykiterjedésű, nem jelentős, mintegy húsz helységet mond magáénak és nemcsupán a sziget területén levő helységekre, hanem az azonkívül eső egy-két helyre, így pl. Ülbö szigetére is, kiterjed. Lakott helyei közül a XV. század folyamán Szent Ábrahám telelte tesz szert jelentőségre. Ennek a helységnek akkor már elpusztult helyére telepíti le I. Ulászló királyunk a mai Ráckeve menekült lakóit. Ezek Murád szultánnak a Délvidéken fekvő Keve vár (a mai Alsókubin) ellen intézett támadása elől menekülnek és Csepel szigetének ezen a puszta helyén megtelepülve, régi elhagyott szülőföldjüknek, Kévének a nevéről nevezik el az új telepet, a mai Ráckevét. Egyes történetíróink a csepeli ispánság területét mondják Zsolt fejedelem szülőföldjének. Azt is mondják, hogy a fejedelmi nemzetségnek itt állandó tartózkodási helye volt, sőt Zsolt fejedelem itt is tartotta mennyegzőjét Mén Marót leányával. Az kétségen kívül áll, hogy Csepel szigeten királyaink, illetőleg királynőink családi uradalma volt századokon át, ez a magyarázata közigazgatási különállásának. Miként a közigazgatásban, akként a közigazgatással akkor annyira együttélő egyházigazgatásban is különös kiváltságban részesül Csepel szigete, amennyiben nem tartozott egyik püspöki egyházmegyéhez sem, hanem az esztergomi érseki egyházmegyébe kebelezték be és közvetlenül az esztergomi prímás egyházi fennhatósága alá tartozik. Csepel sziget külön ispánsága a török hódoltság idején szűnhetett meg, valószínűleg Buda elfoglalásával 1541-ben. Ispánjait okleveleink, még a XVI. sz.-ban is említik. Egyesülését Pest- Pilis-Solt megyékkel nem mondják ki külön törvényben, hanem, a török hódoltság idején történt szüneteltetés után, jelentőségét veszítvén, a területileg aránylag kicsiny rész, egész természetszerűleg beleolvadt a már egyesített három várme gyébe. A csepeli ispánsághoz hasonló különálló közigazgatási területek voltak még a solti részek szomszédságában és pedig: a hontokai vagy sárközi nemesi szék, a fajszi nemesi szék és a kiskun székek. A hontokai vagy sárközi nemesi széknek különállása szoros kapcsolatban áll a kalocsai érsekség közjogi kiváltságával. A kalocsai érsekségnek, miként az esztergomi primátusnak, megvolt az a közjogi kiváltsága, hogy az arra érdemes jobbágyoknak egyházi nemességet adományozhasson. A honvédelem fontos feladatának az ellátásához volt ez szükséges. Az ország védelmére kötelezett egyháznagyok, a birtokkal megadományozott egyházi, (praedialis) nemesek segítségével, azok fegyveres erejével biztosították azt, hogy hadkötelezettségüknek eleget tehessenek. Az egyházi nemesek bizonyos középhelyet foglaltak el a nemesség és jobbágyság között és külön önkormányzatuk, bíráskodásuk, közigazgatásuk céljára a kalocsai érsekség területén megteremtették a solti részekhez tartozó hontokai nemesi széket. A nemesi szék főhelyének, Hontokának fekvését történetíróinknak még nem sikerült megállapítanak. A hontokai szék élete elég hosszú; 1409-ben Zsigmond király megerősíti a kalocsai érsekség hontokai, másnéven sárközi nemesi székének kiváltságait; 1483-ban még olvasunk a szék ispánjairól és egy 1559. évi oklevél meg is mondja, hogy mintegy húsz helység tartozott a székhez, ezek között Kalocsa is. Az oklevélben felsorolt községek Pest és Solt vármegyék területén feküdtek. A hontokai szék a XV. században valójában megszűnik és beolvad Solt megyébe, illetőleg a Solti székbe. Ettől kezdődőleg közös ispánjai lesznek Solt megyével; a kalocsai várnagyok hosszú időn át egyúttal az egyesült solti és hontokai széknek ispánjai is. A hontokai székhez hasonló jellege volt a szekszárdi bencés apátság nemes jobbágyai székének, a fajszi széknek is, amelynek okleveleink külön ispánjait emlegetik. Főhelye Fájsz volt és önkormányzatának hatálya kiterjed mintegy kilenc-tíz helységre, amelyek az első századokban a Duna jobbpartján feküdtek, majd a Duna meder változtatásával annak balpartjára, a solti részekre kerültek át. A fajszi székről a XV. század folyamán még említést tesznek okirataink; különállóságának megszűnéséről pontos adataink nincsenek. Hihetőleg a török hódoltság pusztításai vetettek véget ennek a különleges kiváltságos helyzetnek. Külön közjogi helyzete alakult ki a kun szállásoknak is. Tudvalevő, hogy a kunok betelepítése két ízben történt. A XIII. század folyamán királyainktól betelepített kunok véglegesen a Duna-Tisza közötti lakatlan területeken ütötték föl szállásaikat. A szállások kezdetben hét székhez tartoztak, utóbb három nagy kerületre oszlottak föl: a Jászság, Nagykúnság és Kiskúnság. A három kerület közül a Kiskunság az, amely 45
