Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története
ték Ecsedet, Encset, Hangácsot, melyek ma már csak mint pusztanevek élnek. 1317 jelentős dátum Nagykőrös történetében. Ezt a keltezést viseli Róbert Károly király levele, mely Kőrös környékét királyi birtoknak nevezi. A budai káptalan 1368 október 2-án írt úgynevezett határjáró levelében úgy emlékezik meg Kőrösről, mint községről, mely az óbudai apácák ceglédi birtokai mellett terül el. A község földesura 1382-ben Erzsébet királyné volt, Nagy Lajos felesége. Kőrös királyi birtok 1390- ben került először magánember birtokába. Mária királynő, Nagy Lajos húga Serkey Dezső mesternek adományozta a községet. Az első földesúr (és az utána következők is) nem használta Kőröst mint jobbágyi birtokot, hanem itt csak földesúri adót, úgynevezett tributumot szedett. A XY. században a Serkey-, Dezsőfy- és a Jolsvaicsalád voltak Kőrös birtokosai. A három földesúr, névszerint Jolsvai György, zólyomi főispán, Serkey Lökös László és János erősen korlátozott jogokkal ültek birtokaikban. 1423-ban ugyanis Zsigmond király szabadalomlevelet adott a Kőrös és Kecskemét vidékén elterülő kun helységek részére. A szabadalomlevélben megparancsolta a király Jolsvai Györgynek és a Serkeyeknek, hogy a kunokat szabadságukban ne háborgassák, őket le ne tartóztassák és idegen bírói szék elé ne idézzék. A két földesúri család úgylátszik nem gazdálkodott nagyon szerencsésen, mert 1485-ben Kőrös már ismét királyi birtok, de zálogban. Kőrös falu záloglevele özdögei Bessenyő Miklós nevére szólt. E zálogolások ebben az időben elég gyakoriak voltak, hiszen emlékezetes a magyar történelemben az a 17 (?) felvidéki község, melyeket Zsigmond király a lengyeleknek zálogosított el. Egy 1467-ben kelt oklevél, melyet a Nemzeti Múzeumban őriznek, már arról tesz bizonyságot, hogy Nagykőrösnek városi privilégiumai voltak abban az időben. Ebben az időben a Pásztoki-családnak nagykiterjedésü birtokai voltak itt, de egy másik, 1465-ből való oklevélben a kátai Kátay-család Kőrös-vidéki jobbágyairól van szó. A mohácsi vész után bekövetkezett zavaros időkben mind nagyobb tért hódított hazánkban a reformáció. Míg Lipót király és Szapolyai János egymással vetélkedtek az ország birtokáért, addig megindult a küzdelem a lelkek birtoklásáért is. Pest megyében Kálmáncsehi Sántha Márton prédiktátor járta a falvakat és terjesztette Kálvin János új vallástanait. Kőrös város polgárságának legnagyobb része is behódolt a református vallás tanainak és aránylag kevesen maradtak meg 1564 után a római katholikus hitben. A török uralom alatt még jobban megerősödött a református egyház Kőrös városában. Világszerte tomboltak már ekkor a vallási villongások, melyek nem kerülték ki a sürüvérü kunok városát sem. Először a templom körül támadtak viták, melyeket a városi tanács salamoni ítélete úgy akart megoldani, hogy kettéosztotta a templomot: egyik felét a reformátusoknak, másik felét a katholikusoknak adta. A katolikus kisebbség azonban rossz szemmel nézte, hogy ősi templomuk szószékén református lelkész imádkozzék és ezért néhányan döglött kutyát vittek fel a szószékre. Ebből azután véres verekedés támadt. 1668-ban már se lelkészük, se templomuk nem volt a nagykőrösi katholikusoknak. A Szent Lászlótemplomban már csak a kálvinisták imádták az Istent és a város katholikus hitü polgárai már arra szorultak, hogy gróf Keglevich Miklós földesúr oltalomlevelet adjon nekik, mely istentiszteletük szabad megtartását biztosította. A városi tanács ekkor bele is egyezett, hogy katholikus lelkészek és szerzetesek jöjjenek a városba, de állandó lelkipásztoruk még akkor sem volt. A XVII. század közepén Nagykőrös város tanácsában református polgárok ültek. Többnyire idősebb emberek, akik akárcsak a régi rómaiak, fehér köpenyben jártak a tanács üléseire és hosszú szakállt viseltek. Kunok voltak, reformátusok és öregek, így érthető, hogy erős kézzel őrködtek a város erkölcsi élete fölött. A legkisebb vétket és kilengést is szigo rúan megtorolták. A tanács ítéleteit maguk a bírák és a tanácstagok hajtották végre. Legenyhébb büntetésnek az számított, hogy a vétkest lepedőbe csavarták és megbotozták. Sorra vonultak el a delikvens előtt a fehértógás, nagyszakállú tanácstagok és mindegyikük egyetegyet húzott rajta. A tolvajok és paráznák felett a tanács az egyházzal karöltve ítélkezett. Idegen ingó jogtalan eltulajdonításáért és paráznaságért eklézsiakövetés volt a büntetés. A dohányzásért ennél sokkal súlyosabb büntetés járt. A városi hadnagyok, midőn felavatták őket, arra is esküt tettek, hogy feljelentik és lefogják azokat, akiket dohányzáson kaptak. A büntetés fogság volt. Egy 1654-ből való jegyzőkönyv tanúskodik az első halálbüntetésről. Posghay Gergelyt fejvesztésre ítélte a tanács erkölcstelen élete miatt. Páncél Istvánnét s Nagy Mihálynét pedig, mint boszorkányokat, máglyán égették el. Az ördöngösséggel vádolt asszonyok felett nemcsak a három város, hanem a két szomszédközség bírái együtt ítélkeztek. Kecskemétről három bírót hívtak, Ceglédről, Szentmihályról, Abonyból, Kécskéről, Nyársapátiról és Szentlőrincről pedig kettőt-kettőt. A török uralom alatt szürke és fehér abaposztó ruhákat viseltek a férfiak. A törökök ugyanis megtiltották a „hitetlen gyaur-kutyáknak“, hogy a szent kék és zöld színekből fessék ruháikat. Gomb helyett kapcsok zárták az öltözékeket, csizmát viseltek és fekete süveget. Az asszonyok öltözete már nem volt ilyen egyszerű. Hímzett, aranyos, ezüstös ingvállakat hordtak, amikor hideg volt, paszomántos mentét viseltek, 73
