Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)

Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban

lefölözni. Nyilvánvalóan sértette érdekeit az is, hogy a XVII. század végén a marhafelvásárlás is mindinkább az udvar fő hitelezője, a hadsereg élelmezését intéző Oppenheimer Sámuel monopóliuma lett, — és hogy az udvar az utóbbi váratlan halálával rázúduló pénzügyi terheket 1703-ban a megyékre, köztük Pest megyére igyekezett kivetni. Semmi okunk nincs föltennie, hogy az ilyen és hasonló intézkedések, talán néhány egyénileg érdekelt császári tisztet vagy tisztviselőt leszámítva, bárkiben is a legkisebb vonzalmat ébresztették volna a Habsburg-kormányzat iránt Pest megyében. De nem is változ tattak az alapvető tényeken, sem az állattenyésztésre épült pusztai struktúrán, sem a kockáztatástól való félelmeken, sem a hatalmasabbnak tekintett fél kegyének keresésén, és természetesen azon kapcsolat alapjain sem, amely a Kecskemétnek adott 1647-i, majd 1681-i Habsburg-kiváltságokban is kifejezésre jutott. A mezővárosok minél jobb feltételek között, lehetőleg minden monopóliumra történő birodalmi vagy önkényeskedő helyi szerv korlátáitól megszabadulva, de mindenképpen, továbbra is a Habsburg-tartományolmak készültek eladni állataikat.

íme a tényezők, amelyek a parasztság jobbmódú rétegeinek magatartását erősen ellentmondásossá, ingadozóvá tették a mezővárosokban, de némileg, mutatis mutandis, úgylátszik a nagyobb állattartó falvakban is. Legalábbis a felbukkanó, sajnos meglehetősen töredékes adatok erre vallanak. Pécelen is akadt híve Körösi Pap Istvánnak,195 a „szegény sidai parasztok” is panaszkodtak a bírót szidalmazó, fuvar alól kibúvó parasztnemesekre,196 Maglód is megtapasztalta a rácokat, akik összeverték és kifosztották azokat is, „akiknek a kurucokkal semmi része nincsen”, hiszen „falunk bul ki is mentenek a kuruczok cselédi” (családjai).197 Alsónémedi meg Pest városával együtt bérelte Yattayéktól a szentlőrinci, gubacsi pusztát, legeltette marháit, kapcsolatait 1703 után sem akarta megszakítani, a kuruc kiürítő parancsnak sem engedett könnyen, erőszakkal kellett elhajtani.198

Az ellentmondó jelenségek ellenére, mégsem túlzás azt mondanunk, hogy Pest megye népe végül mégis messzemenően, a kimerülésig kivette részét mindazon szenvedésből és áldozatból, amelyet a küzdelem egymást követő szakaszai követeltek meg tőle az évek során, emberéletben és anyagi javakban egyaránt. Kivette részben aktívan, úgy, ahogy bizonyos szegényebb rétegek saját reményeiket követve, önként a kuruc zászlók alá álltak. Kivette úgy, hogy a maga apparátusát kiépítő, kuruc vezetés, főleg 1705 nagyobb pusztulásai előtt, az ellentmondásos jelenségek ellenére is elég nagy mértékben maga mellett tudta mozgósítani a megye erőforrásait. Kivette végül pedig úgy, mint a fronthelyzettel járó összes szenvedések és veszteségek viselője, olyan viszonyok közt, amikor kiderült, hogy a cívisvárosok vezető rétegében jelentkező alkuvások magukat az alkuvókat sem mentették meg vagyonuk vesztétől, de sok esetben a haláltól sem. A továbbiak során ezen a folyamaton, ezeken az eseményeken kell még végigtekintenünk.

A Duna mentén és Pest előtt 1703 novemberétől már állandó védelmi szolgálatot láttak el Szabó Máté ezeres kapitány portyázó katonái.199 1704 elején azonban a jószágaikat féltő, váci nemesek, „közel lakván Budához”, még felmentést kértek a hadi szolgálat alól.200 A dömsödiek megírták Rákóczinak, hogy jobbágyi szolgálattól nem vonakodnak, a kuruc hadakat is jó szívvel ellátják (csak szabjon rendtartást nekik, mert felélik a falut), fegyvert azonban nem foghatnak, „mert a rácz ellenség szomszédunkban lakván, a vízen nyakunkba ereszkedvén” tönkretenné őket, „míg Pestet s Budát a

47