Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban
hagyományos marhatartáshoz, hiszen a marha akkor is eladható, elhajtható, exportálható, amikor búzával nincs többé mit kezdeni a néptelen síkságon-Ami végül az adatok ingadozását, néha kiugrását illeti: ebbe itt vagy ott több helyi tényező belejátszhatott (főleg a belső vándorlás). Ha azonban anynyira, szinte általánosan egyirányú, mint több járást tekintve 1701-ben, akkor talán azzal is számolnunk kell, hogy az adatfelvétel szempontjai változtak. Az összeírok itt vagy ott mélyebbre mentek: több embert, több állatot vettek nyilvántartásba. De honnan e többlet ? Nyilván abból is, ami máskor a felületesebbek figyelmét elkerülte. De nemcsak abból. Az egyébként általában kihagyott földesúri majorságokból ? De ilyen alig akad ekkor Pest megyében, a birtokosok nagy része távolabb él (kis része Pest-Budán). Egy-egy helység határában legelnek ugyan urasági állatok133, sőt az is előfordul, hogy ezeket, mivel parasztok kezén vannak, tévesen azok jószágaihoz írják.134 Magyarázatnak azonban ez önmagában elégtelen. Az igen kisszámú falusi és mezővárosi értelmiség ide- vagy odaszámítása sem okozhatott érdemleges eltérést a családfők számában.135 Annál inkább viszont az, hogy az összeírok milyen mélységben vették tekintetbe a szegényebb paraszti rétegeket. A skála elég széles: vannak önálló házas zsellérek (ezek egy része vetéssel, állattal is rendelkezik). Vannak házatlanok, akiket már csak puszta szám jelez egy-egy jobbágygazda rovatában. Vannak, akiket időnként a jobbágy fiaival közös rovatban („filii et inquilini”)136 tartanak számon, mint a háztartás, a közös munkaerő tartozékát, és végül vannak, akik már ily formában sem szerepeltek az összeírásokban. A váci járásról készült összesítés egy függeléke 47 helység közül 36-ban külön beszél „szolgák jószágairól” (facultates servorum). Másutt kimutattuk138, hogy ezúttal nem uradalmi cselédekről van szó (akik általában szintén kimaradnak az összeírásokból), hanem a jobbágy famíliák cselédeiről. Eddig is tudtuk, hogy a nagyobb mezővárosok jobb módú cívisgazdái cselédeket, pásztorokat, mezei munkásokat, napszámosokat dolgoztatnak. így volt ez Nagykőrösön139, és még szembetűnőbben Kecskeméten, amely, régi gyakorlat folytatásaként, 1701-ben 23 kun pusztát vett bérbe Sőtér Ferenc jászkun kapitánytól, úgy hogy ezekkel és saját pusztáival együtt összesen több mint 228 ezer holdon gazdálkodott, legeltette állatait.140 Pontosabban: a legelőkön elsősorban a jómódú gazdák osztozkodtak, akik egy (XVII. század végi viszály iratai szerint) mint „marhásabb” lakosok a közelebb fekvő pusztákról kiszorították a „marhátlanabb” lakosokat.141 E gazdagabbak állatait cselédek kezelték, kint a pusztákon pásztorok, „rideg” legények legeltették, családtalan férfiak, akik nem egyszer saját állataikat is a nagygazda állataihoz csapták, bár a teleltetésért már részt kellett belőlük adniok.142 Lényegében véve a század küszöbére is áll, amit három évtized múlva Bél Mátyás írt Kecskemétről, roppant baromvásárairól, meg az ősz szakállú, szigorú tanácsbeliekről (a vezető nagygazdákról), akik „engedelmességben” tartják a népet, és akiknek „a pusztákon nagy számmal vannak pásztoraik és egyéb külső cselédeik”.143 A mezővárosok naggyá, már sokban mássá fejlődött példájánál azonban érdekesebb számunkra itt, hogy a régi állattartó falvak hagyományos rendjében felbukkan a jobbágyfamília, a falusi feudalizmus ősi alapsejtje. A Hegyalján a XVI. századi jobbágyháztartások vizsgálata során tűnt elő a paraszti família, „a telkes jobbágy háztartása körül tömörülő, feudális értelemben vett .család’, amely közelebbi és távolabbi vérrokonság mellett a gazdához kü-38
