Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Krizsán László: Az 1919-es tanácshatalom és előzményei Pest megyében - Vigh Károly: Az ellenforradalom hatalomra jutása és rémuralma Pest megyében
A politikai harc szervezett kibontakozásának egyik kimagasló eseménye volt Pest megyében az 1904 tavaszán lezajlott általános vasutassztrájk. Míg a korábbi mozgalmakban a megye népét szinte kizárólag a főváros környéki ipari munkások képviselték, a vasutassztrájk kiterjedt az egész megyére. Pest megyében, már a századforduló idején is, sokan állottak az állami vasút szolgálatában. Nagyrészük ki nem nevezett idénymunkás, pályaépítések alkalmával időlegesen alkalmazást nyert parasztember volt, de a vasúthálózat megyei vonalainak állandó személyzetén kívül már kialakulóban voltak az olyan „vasutasfalvak”, mint pl. Ceglédbercel. Az 1904-es vasutassztrájk résztvevői között ily módon jelentős tömeget képviseltek a vasút Pest megyei alkalmazottai. A sztrájk kirobbanásának közvetlen oka Ludvich vezérigazgató rendelete volt, mellyel megtiltotta a vasutasok gyűléseit és felfüggesztette állásukból a vasutasok mozgalmában szereplő magasabb beosztású alkalmazottait. A vasutasok a rendeletre általános sztrájkkal válaszoltak. 1904. április 19-én este a rákospalota-újpesti vonatot a pályán leállították, elzárva a többi szerelvény útját. Valamennyi vonalon kiadták a 7. számú jelzést, amely a forgalom teljes szünetelését jelentette. A központi pályaudvarokat megszállta a rendőrség, a megye fontosabb vasúti csomópontjaira pedig katonaságot vezényeltek. „Vácott három század, Palotán és Palota-Újfalun egy-egy század katona vigyáz . . . Budafokon szuronyos csendőrök őrzik a pályatestet.”21 A sztrájk letörésében az egész kormány egyhangúlag támogatta Tisza Istvánt, aki kijelentette, hogy: „Hakell, szuronnyal is helyreállítja a rendet.” A sztrájk második napján megkezdték a vasúti tisztviselők tömeges elbocsátását. Vácott április 20-án az összes vasúti tisztviselőt felfüggesztették állásától. A megfélemlítés azonban nem vezetett a kívánt eredményre. A sztrájk tovább tartott. Április 22-én a kormány az utolsó kényszerítő eszköz alkalmazásához folyamodott: királyi mozgósítási paranccsal elrendelte az összes sztrájkoló magyar vasutas katonai behívását. A sztrájk hatnapos, a siker reményével biztató küzdelem után, április 25-én, eredmény nélkül véget ért. Sikertelenségét elsősorban nem kormány által alkalmazott kényszerítő eszközök, hanem a szociáldemokrata pártnak a vasutasmozgalom iránt tanúsított közönye váltotta ki.23 A vasutassztrájk, sikertelensége ellenére is, jó iskola volt Pest megye munkásainak. Első ízben mozgatta meg a megyében élő valamennyi vasiitasmunkást, tanította őket az akarategység kialakítására, harcuk egybehangolására politikai célok érdekében. De ezen túl, felfedte és leleplezte a tömegek előtt a szociáldemokrata vezetők megalkuvását — és e tanulság, a politikai harc színterére lépő magyar munkásosztály számára, igen fontos volt. S hogy a munkásosztály valóban tanult is a szociáldemokrata pártnak a vasutassztrájkot cserbenhagyó politikájából, azt legbeszédesebben bizonyítja az öthetes vasmunkássztrájk 1905 nyarán. Az általános vasassztrájkot az Oetl-gyár vasöntőinek mozgalmával való szolidaritás váltotta ki. Függetlenül a szociáldemokrata párttól, a munkások saját elhatározásukból siettek harcoló prole tártestvéreik segítségére. Az öthetes sztrájk egyik központja Erzsébetfalván létesült, a „Jó Szív” nevű vendéglőben.24 Erzsébet, Csepel, Soroksár és Kispest munkásai találkoztak itt, a dél-pesti iparnegyedek sztrájkközpontjává téve a vendéglőt. A harcot — ötheti küzdelem után — a szakszervezeti vezetők szerelték le, s éppen a „sztrájktanyán”, az erzsébetfalvai „Jó Szív”-298
