Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872
környéki mezővárosoknak céhes ipara a pesti ipar versenyének hatására az 1848 előtti évtizedekben jelentékeny mértékben lehanyatlott. A falusi és mezővárosi iparosok túlnyomó része a kézműipar mellett általában szőlőműveléssel is, ezenkívül — bár csekélyebb mértékben — gabonatermeléssel és állattenyésztéssel is foglalkozott. Lenin arra hívja föl a figyelmet, hogy a „kapitalizmusnak . . . kezdeti fejlődési fokán az iparos még alig különül el a paraszttól, kapcsolata a földdel valóban fölötte jellegzetes tünet, amely külön tárgyalást követel”.97 A falusi és mezővárosi kézművesek jelentékeny része csupán az év egy bizonyos részében, rendszerint a késő őszi és téli hónapokban folytatta mesterségét, tavasszal és nyáron pedig mezőgazdasági munkával foglalkozott. A kalocsai mesterek pl. 1826-ban — a helytartótanácshoz intézett felterjesztésükben — maguk is rámutatnak arra, hogy már csak azért sem lehet őket „valamely szabad királyi városban lakozó Mesterekéhez hasonlítani, „mivel azok egész esztendő lefolyása alatt elegendő Munkájok lévén Mesterségeket szüntelen folytathattyák, mi ellenben alig fél avagy fertály esztendő alatt munkánk akadván mesterségünket űzhettyük, a többit időt pedig paraszti munkára fordítani kénteleníttetünk, szinte azok minden némű szabadsággal élnek, mi azonban több féle uradalmi szolgálatokat üggyel-bajjal s nyomorult szegénységgel végben vinni kénteleníttetünk”.98 A céhes mesterek a mezőgazdasági munkák végzésénél inasaik és legényeik munkaerejét is igénybe vették,99 vagy pedig műhelyüket bezárva elbocsátották legényeiket, akik közül sokan — mint Pest megye jelenti 1834-ben a helytartótanácsnak — „nyári időben mesterségeket elhagyván ezen időt a falukon lakó szüleiknél és attyok fiainál eltöltik ...” Az óbudai csizmadiák ugyanakkor arról panaszkodnak, hogy „a csizmadia mesterségen (levő legénység) legnagyobb részint a hazabeli falusi jobbágyok gyermekeiből áll, Szent György napkor, midőn valamint mindenféle mesterembereknél, úgy kiváltképpen a csizmadiáknál a Munka megfogyni szokott, mert a Köznép a tavaszi és nyári mezei Munkát a meleg időben . . . mezítelen lábon szokta végezni, a munkából kiállván (ti. a legények) egész Tavasz és Nyár által a Mezei Munkában úm. Szőllő Mívelésben, Kaszálásban, aratásban, Bor Szüretben foglalatoskodik, részént ki ki a Maga Szüleinél, Atyafiainál vagy Más Idegeneknél, minthogy több keresete a Mezei Munkából akkor vagyon, mintsem a Mesterség folytatásából volna”.100 Az országos összeírások, a megyei és helytartótanácsi jelentések, a városi és községi adójegyzékek, az adás-vételi szerződések, végrendeletek és egyéb források tanúsága szerint a falusi és mezővárosi céhes kézművesek a XIX. század elején nem alkottak egységes réteget, hanem vagyoni szempontbólhárom csoportra oszlottak. A céhen belüli rétegeződés az értéktörvény hatására indult meg,101 s azt a napóleoni háborúk idejében elősegítette a háborús konjunktúra is. A céhprivilégiumért fizetendő magas udvari illetékek, ezenkívül a céhes mestereknek a konkurenciától való félelme — mint fentebb láttuk — megnehezítette, gyakran pedig megakadályozta a szegény parasztok közül kikerülő falusi és mezővárosi kézművesek céhalakítását. Aszódra pl. — Pest megye jelentése szerint —• a szomszéd községekből azok a mesterek járnak munkát keresni, akik „szegénységük miá a Czéhek által megvétetni szokott mesterré bevételért járó nagy díjakat lefizetni nem képesek . . .”102 Azoknak a kézműveseknek viszont, akik ki tudták váltani a privilégiu-263
