Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872
A valóságban azonban nem az előbbi, hanem annál lényegesen nagyobb összegbe került egy-egy céhlevél megszerzése. A céhtörténeti monográfiákban gyakran találkozunk olyan adattal, amely szerint egy-egy céhlevél kiváltása a XIX. század első évtizedeiben nemegyszer 6—800 forintba, néha ennél is többe került. A váci hentesek pl. 1828-ban nyert kiváltságukért 972 Ft 90 kr-t fizettek, ebből az összegből G00 forintot fordítottak a szabadalom kiváltására, 250 forintot az ügyvédnek adtak, 36 forintot a megyei publikációért, 24 forintot a céhládáért, 28 Ft 30 kr-t a céhláda vasalásáért fizettek, stb.18 Vác városának bírája és tanácsa 1828. január 29-én tanúsította, hogy a 21 kiváltságért folyamodó hentesnek mint „Házakkal és Szőlőkkel bíróknak elegendő módjok és Tehetségek légyen”. . .a „Kegyes Királyi Privilégiumnak megszerzésére. ”A megyei levéltárnok által adott bizonyságlevél szerint a kiváltságot kérők az adót mindig pontosan fizették, s kérelmüket a „földes Uraság sem ellenzi, az Elöljáróság pedig ajánlja őket”, mivel „mindnyája Házakkal bírván, vagyonúkban sem szenvednek csökkenést”, ha kifizetik a céhtaksát. Az „érdemes” céh azonban később panaszt tett, hogy miután a „tetemesebb kölcségekkel megnyert Kegyes Királyi Adományt” megkapták, több olyan mester is akadt, aki kivonta magát a ráeső taksa fizetéséből, ezért 1830 folyamán két alkalommal is, majd 1837-ben ismételten olyan végzést hozott a püspöki uradalom úriszéke az illetők ellen, hogy amennyiben negyedéven belül nem fizetik meg tartozásaikat, akkor „executio rendeltetik” ellenük.19 Nem véletlen, hogy Pest megyében s az ország más területein is nagy számban találunk olyan iparűzőket, akik szegénységük miatt nem is gondolhattak a céhprivilégium megszerzésére, hanem mint parasztiparosok, céhes helyeken pedig mint kontárok folytatták mesterségüket — kitéve annak a veszélynek, hogy a privilégizált mesterek a helybeli tanács segítségével pénzbüntetésekkel sújtják őket, elkobozzák áruikat, és megakadályozzák készítményeik házalás útján vagy a helyi piacokon történő eladását. Az előbb említett váci hentescéh pl. ismételten fellépett a kontárok ellen, a „Váci Uradalmi Törvényszék” pedig „testi büntetés terhe alatt” tiltotta meg a céh által , ,bévádoltak” működését.19/® Pest megye számos helységében találkozunk kontár iparosokkal a polgári forradalmat megelőző évtizedekben. A kiskunlacházi mesterek pl. már a privilégium megszerzése, illetőleg az önálló céh megalakítása előtt is igyekeznek megakadályozni a kontárok tevékenységét.20 Nagyszámú kontár működéséről panaszkodnak a céhes mesterek Kecskeméten, Kiskőrösön és Nagykörösön is. A kalocsai mesterek a „pusztákon lakó” kontárok működésének eltiltását követelik.21 Az aszódi és a szentendrei kontárok vitája különösen nagy vihart támasztott, s az 1840-es években Pest megye — majd az ország csaknem valamennyi vármegyéje — megtagadta az 1813. évi (a kontárok működését tilalmazó) céhszabályzat végrehajtását. A megyék „szabad ipart” kívántak, s a céhrendszer fenntartásához ragaszkodó központi kormányszervekkel szemben általában mindenütt támogatták a. kontárok zavartalan működését.22 A Pest megyei — s ehhez hasonlóan az alföldi és a dunántúli — céhes ipar vizsgálata is azt bizonyítja, hogy kontárokat elsősorban azok között az iparosok között kell keresni, akik számára az iparűzés legtöbbször kiegészítő foglalkozás volt a földművelés mellett, illetőleg olyan kézművesek között, akik szegénységük miatt nem tudtak maguknak privilégiumot váltani. A kontárok így főként a szegény jobbágyfiúk, a töredéktelekkel rendelkező 248
