Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén
junktúrájának idején nagyarányú) kiszélesedésében, ami a földesurakat mindenütt majorsági gazdaságaik kiterjesztésére s ezzel párhuzamosan valóban jobbágyaik munka- és termékszolgáltatásainak fokozására kell hogy ösztönözze. Mint azt ismét jól mutatja a Grassalkovich-uradalom példája: itt a majorsági szántóterület 1782-től 1799-ig csaknem négyszeresére nő,4 s ennek szükségszerű folyományaképpen 1798-ban immár a korábban ettől még eltekintő Grassalkovichok is hajszál híján az urbárium által maximálisokként megjelölt szolgáltatások teljesítését követelik meg alattvalóiktól.5 Ha pedig ezzel a századforduló körül kibontakozó s ettől fogva szakadatlanul folyó általános tehernövekedéssel kapcsolatban mégis tulajdoníthatunk valamelyes szerepet az úrbérrendezésnek, az éppenséggel nem a rovására, hanem a javára szól: ha valamiben, hát abban nyilvánul meg ekkor az úrbérrendezés hatása, hogy azokat a földesurakat, akik eddig viszonylag kisebb jobbágyi szolgáltatásokkal is beérték, most viszont a piacok kiszélesedésétől ösztönöztetve maguk is az úrbéres szolgáltatások növelésének útjára lépnek, bizonyos fokig gátolja abban, hogy jobbágyaik terheit a továbbiakban a végtelenségig fokozzák. Mert a földesurak közül, akiknek egy része eddig — mivel többre ténylegesen egyelőre nem volt szüksége — még az urbárium szerint jogosan megkövetelhető teljes szolgáltatás-mennyiséget sem hajtotta be a jobbágyokon, sokan most már — mivel érdekeik egyszerre így kívánják — szívesen rónának alattvalóikra az urbárium által megszabott kereteken túlmenő terheket is. A csobánkai házas zsellérek például 1826-ban elpanaszolják, hogy „jóllehet az urbárium rendelése szerónt a belső fundusok termesztménnyei dézsma alá nem tartoznak”, az uraság őket, „kiknek a belső funduson kívül más jószágok nintsen, dézsma alá akarja húzni, sőtt az idei termést már meg is dézsmálta”.6 A bátyai úrbéresek 1837-ben hasonlóképpen azt teszik szóvá, hogy noha az urbárium rendszabályaival „a telekhez tartozó réteknek dózmálása nyilván ellenkezne, még is a helybeli földes uraság a szokott kilencedet töllök meg veszi” ezeknek a hozamából.7 Közben, a harmincas évek elején Monoron is megtörténik, hogy „a jobbágyok az urbáriumba meghatározott tartozásoknál többre köteleztettnek”.8 És az úrbéres szolgáltatásoknak ilyen az urbáriumban megszabott határokon túli kiterebélyesítésére irányuló földesúri próbálkozásokkal még számos más esetben is találkozhatunk ez idő tájt, kivált a jobbágyok robotkötelezettségével kapcsolatban.9 Ezek a próbálkozások azonban az esetek számottevő részében csak eredménytelen próbálkozások maradnak vagy, ha pillanatnyilag sikerrel járnak is, legalább utólagosan jóvátételnek, mert ha némely földesurak meg-megkísérlik is áthágni az urbárium jobbágyvédő rendelkezéseit, a hatóságok — s ez még a megyei hatóságokról is elmondható — legtöbbször kénytelenek érvényt szerezni a fennálló jogszabályoknak. De az urbárium jelentőségét ebben a jobbágy védő vonatkozásában sem volna indokolt mindenek fölé helyezni: a falvak többségében, ha a jobbágyi szolgáltatások engedélyezett maximumát most már általában igénybe veszik is, ennél többet ekkor sem s eleve sem követelnek a földesurak — mégpedig nyilvánvalóan nem merő törvénytiszteletből, hanem részint attól tartva, hogy esetleges mértéktelenségük veszélyes ellenszegülést váltana ki alattvalóikból, elsősorban pedig azért, mert jobbágyaik túlságos megterhelése nagyobb távon önnön közvetlen érdekeiket is sértené. Hiszen az ország elmaradottsága s nem utolsó sorban gyarmati függősége miatt ekkor is változatlanul nyomasztó pénzhiánnyal küszködő magyar birtokosok nagy többségének még a polgári 205
