Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
kedések ellen.65 Pest megyéből is van rá példa, hogy a földesúr kapva kapott jobbágyai bevallásán, s meghagyta a földmérőnek: ,,a telkes gazdáknak számát ne szaporítsa, hanem kinek-kinek mennyit bevallott, excindáljon”. Nem meglepő ezek után, ha a domonyi jobbágynép azon kesergett, hogy „az földjek, akiket tülünk elvedtek, csak úgy hevernek”.66 Nem csupán gyakori eltitkolás rejlett a paraszti föld veszteségek mögött: része volt ebben annak is, hogy az egyszerű nép sokhelyt idegenül állt szemben a telek mibenlétéről feltett kérdésekkel. Akadt helység, ahol telekegységek kialakulására még nem került sor, hanem a birtoknagyságoknak még a kezdeti szabad foglalás idejéből származó széles és tarka skálája hullámzott. Másutt a korábbi évtizedekben az igásállatállomány, nem pedig a szántóföld nagysága szerint kristályosodott ki a földesúri adózás. De még ahol valóban telkekben gondolkodott is a falu népe, ott sem valami kiagyalt, mesterséges hold- és kaszás-szám volt azok meghatározója, hanem egyfelől a paraszti üzem és háztartás természetes, szokásszerű igénye (illetőleg a jó magabiró jobbágy szokott igáslétszámához igazodó földterület), másfelől a faluhatár adott, népességhez viszonyított kerete. Amikor tehát a paraszt bemondta: milyen nagyságrendű telket bír, egészen más egységben gondolkozott, mint az úrbérrendezés végrehajtói; láttuk, elszólás formájában maga a megye is beismerte, hogy tág határú falvakban 2—3 telket is lehet formálni abból a földből, melyet egészhelyes jobbágy tart művelés alatt. Nem meglepő hát, ha — kivált az alföldi messzenyúló határokon, hol 6—8 ökör birtoka kellett ahhoz, hogy teljes értékű gazdának számítson valaki — a spekulatív úton kiszámított teleknagyság mélyen alatta maradt a paraszt tényleges birtokának. Alatta maradt annyival is inkább, mert amikor a telek nagyságának közelebbi meghatározására került sor, a nép fia megint csak nem tudott az urak észjárásához igazodni. Neki a hold az egy-egy dűlőben jutó földdarabot jelentette, ennek pedig — a hosszúság önként adódván a dűlő határaiból — az ölekben kifejezett szélességnél egyéb mértékét nem tudta, s így szántóföldjének összes terjedelmét sem adhatta meg másképp, mint hogy a maga mértéke szerint mennyi magot vetett belé. Nem nehéz kiszámítani, hogy ha — mint az gyakran megesett — ugaron heverő földjeit nem írta körül hasonló módon, a pusztán egyévi vetésterület bemondása annyit jelentett, hogy kétnyomású gazdálkodás esetén mindössze felét, háromnyomású rendszerben kétharmadát vallotta be csupán csak annak is, amit egyáltalán hajlandó volt bevallani. S mindezzel még mindig nem ért véget a tényezők sora, melyek az úrbérrendezés alkalmával hozzájárulhattak a parasztföldek összezsugorodásához. Ahol ugyanis a jobbágynép kezdettől tudatára ébredt annak, hogy az új szabályozás értelmében mekkora teher zúdul egy-egy úrbéres telekre, ennek — főképp a szokatlan robottehernek — már a gondolata is visszariasztotta attól, hogy minden földjét bevallja s ennek megfelelően nagyobb telekhányadot, súlyosabb szolgáltatásokat vállaljon magára. Amint maguk a parasztok mondották: „hogy pedig több földért többet szolgáljunk, arra elégtelenek lévén . . ., előre láttuk csak egy esztendő alatt is romlásunkat”.67 Több tényező játszott tehát közre abban, hogy az úrbérrendezés során jelentékeny eltolódás állt be a földek birtoklásában a földesurak javára, a jobbágynép rovására; a paraszti eltitkolás csak egy volt közülük. De ha kevéssé építhetünk is arra, amit az úrbéri kilenc pontra adott válaszok a jobbágyszántók és -rétek kiterjedéséről mondanak, egyebekben megbízhatóságukhoz alig férhet kétség; s azonfelül olyan forrásra lelünk bennük, melyben a nép 181
