Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
leges felelősséggel kell teljesítenie.6 Így teszik jobbágyaikat magukat is érdekeltté abban, hogy szökés, elvándorlás révén számuk ne csökkenjen, hisz ezzel az egyesre eső hányad súlya növekednék; a közös teherviselés tehát alkalmas arra, hogy egybefogja, együtt tartsa a birtokos alattvalóit. Abban pedig, hogy a szolgáltatások nagyra ne nőjenek, nem csupán a helyzetből adódó józan úri megfontolásnak van része: határt szabnak itt a földesúr háztartásának s gazdaságának szükségletei is. Nem egyszer találkozunk a természetbeni járandóságok olyan meghatározásával, hogy a falu népe az urat s házanépét — odajöttükkor vagy egyébként is — minden konyhára valóval ellátni köteles. S főképp a munkajáradék dolgában mondható szinte általánosnak, hogy nem napok száma szerint szabják meg, hanem jobbára a kúria, udvar, major körüli tennivalókat, a lassanként kialakuló allodium művelését írják elő; az időkeret megjelölése még akkor is hiányzik, ha egyes konkrét munkafajták elvégzéséről van szó. Amikor például 1768-ban az egyes falvak bíráit s véneit megkérdezik: hány napi úrdolgára kötelesek, maguk csak nagy utánaszámolással tudják összerakosgatni: hány napba is telik egyik munka elvégzése, hányba a másiké. Csak lassanként válik a falu népe előtt világossá: milyen veszedelmeket rejt magában főképp a robotnak ilyen nem számszerű körülírása. Amint ugyanis a földesúr igényei növekednek, amint az árutermelés bontakozásával majorságának kerete kitágul, az ilyenfajta előírás, mint: a majorság körüli tennivalókat elvégezni, az allodiális táblát megművelni kötelesek — a munkajáradék fokozásának szinte korlátlan lehetőségeit teremti meg.7 A magyar uralkodó osztály ugyanis azt a felfogást vallotta, hogy kónyekedve szerint bánhat jobbágyaival s aknázhatja ki a bennük rejlő erőforrásokat.8 Harmadfél évszázad óta a nemesi alkotmány sarkalatos tételének számított, hogy — amint Werbőczy leszögezte — a föld tulajdonjoga az uraké, a parasztot abból semmi sem illeti, csupán munkájának gyümölcse.9 S a rendeknek gondjuk volt rá, hogy ennek a XVIII. század közepén még nagyobb nyomatékot adhassanak — ellenszolgáltatásképp azért, hogy Mária Terézia trónjának megmentésére hathatós segítséget nyújtottak. Amikor az 1741:8. te.-ben ismételten leszögezték örökre szóló mentességüket az adófizetés alól, ez a kiegészítő „ne onus publicum fundo quoquo modo inhaereat” kitétellel együtt azt jelentette: a föld nem is lehet másnak, mint nemes embernek tulajdonában. Ennek megfelelően fejtette ki a XVIII. század közepén elterjedt jogi kézikönyv, Huszty István egri jogakadémiai tanárnak és szentszéki ülnöknek, Heves és Ung megye táblabírájának nem kevesebb mint nyolc kiadást ért, Pest megyei urak kezén is forgó10 műve, hogy a földesúr tetszése szerint kivetheti telkéből s máshova helyezheti jobbágyát egyazon vármegyén belül, s ugyanazon az alapon, hogy földesúri kötelék alól felszabadíthatja (manumittálhatja): személyében is eladhatja.11 Eszerint telkétől megfosztani s személyében eladni jobbágyát: az úrnak egyaránt jogában állt (nem is szólva azokról az esetekről, mikor a földesúr a jogszabályokon egyszerűen túltette magát). Csak alkalom: az árutermelés lehetőségével járó majorságnövelő igénynek jelentkezése kellett, hogy e jogokkal élni is kívánjon. De nemcsak a paraszt rovására menő kisajátításra: a kizsákmányolás szinte korlátlan fokozására is sikerült jogi alapot kifundálni az uralkodó osztálynak. Werbőczy még, amikor a „primae nonus”-ban a nemes ember sarkalatos jogait rögzítette, tulajdonképp csak az urak adó-, vám- és jobbágyi szolgálattól való mentességével kapcsolatban beszélt arról, hogy törvényes 157
